Kezdőlap Egyéb Szent András napja – advent kezdete

Szent András napja – advent kezdete

84
MEGOSZTÁS

letöltés (1)_25„Az advent Krisztusvárás volt nékünk, az olyan volt, hogy vártunk, kértünk, örültünk. Az advent András napja után kezdődött. András napja zárta be a muzsikát. Amikor már közelgett tudtuk, hogy jaj vége a vígságnak. András napkor mentünk az első hajnali misére. Mikor jött adventnak az első napja, mi már készítettük a szállást, de nem a háznál, hanem a szívünkben…” A múlt század derekán Mezőkövesden Gari Margit gyermekként még ilyen tisztán várta a Fény megszületését. Molnár V. József kutatásainak jóvoltából sokat megtudhatunk hagyományainkról, az évkör ünnepeiről, így Szent András napjáról is.

Néhány évtizede az advent még csupa csönd és áhítat volt. András napján, november 30-án vége lett a vidámságnak, az emberek sötét ruhában jártak és böjtöt tartottak. Nemcsak a zsíros ételektől tartóztatták meg magukat, hanem a szerelemtől is.

Hajnalokon, még napkelte előtt kisgyermekek járták végig az utcákat és csengővel ébresztettek… S apraja-nagyja elindult a hajnali misére. Leheletük és hitük melegítette be a templom hideg kőfalait, ott várták meg a reggelt, a fölkelő napot – énekelve, imádkozva. A falvakban a hajnali misét aranyos misének is hívták, és Szűz Mária tiszteletére ajánlották.

András napja – a novemberi ünnepkör záró névnapja – eleink számára még jelentőséget hordozott. (A hónapot is Szent András havának nevezték.)

A névadó szentet tisztelte a nép, hiszen úgy tartották, a magyarság az evangéliumot elsőként nem térítő papoktól, hanem Jézus két tanítványától, András és Fülöp apostoltól kapta.

A történelmi András apostol

András életéről az evangéliumokból keveset tudunk meg. A Galileából származó halász testvérével, (Simon) Péterrel együtt kezdetben Keresztelő János tanítványai közé tartozott, majd elsők között lett Jézus követője. Az újszövetségi apokrif irat, az András cselekedetei már több részletet feltár az apostol életéből.
A keresztény papi breviárium szerint Jézus feltámadását követően az apostolok szétszéledtek: Máté Etió­piába, Péter Edesszába (akkoriban Pártus Birodalom), András és Fülöp Szkítiába, Bertalan Örményországba, Tamás Észak-Mezopotámiába, Örményországba, a Kaukázusba, majd Indiába, Jakab pedig Egyiptomba ment téríteni.
A szentről szóló apokrif könyvből megtudható, milyen próbatételek vártak András apostolra útja során, míg Krisztus örömhírét hirdette Örményország napégette pusztaságain, Kurdisztán szakadékos he­gyein át a Fekete-tenger partjáig. Feltűnt a szkíták között is, bejárta Thrákiát és Görögországot, míg végül Achaiában Aegeas prokonzul elé kellett állnia.

A helytartó megkérdezte tőle: ,,Te vagy az az András, aki lerontod a bálványok templomát, és az embereket abba a babonás szektába csábítod, amelynek kiirtására a római császárok parancsot adtak?” András így válaszolt: ,,A római császárok még nem ismerték föl, hogy Isten Fia minden ember üdvösségéért jött el”, majd föltárta a kereszt által történt megváltást, és tanúságot tett Jézus mellett. A helytartó egyre türelmetlenebbül hallgatta. Hitvitájuk végeztével börtönbe vetette, majd mikor az apostol a kínzások alatt sem tört meg, parancsot adott megölésére.
Kr. u. 60-ban az achaiai Petra városában feszítették meg. A legenda szerint András két napig függött a keresztfán, s ő maga tartotta vissza az embereket attól, hogy levegyék onnan. A harmadik napon véget értek kínjai, halála pillanatában csodálatos fény ragyogta körül… Keresztjének szárait nem derékszögben, hanem átlósan ácsolták, azóta nevezik András-keresztnek ezt a formát.

A szkíták térítője

András és Fülöp apostolok Jézus Krisztus evangéliumát hirdették az 1. században Kis-Ázsiában, Örményországban, a Fekete-tengertől délre eső vidékeken. A térítő munka ezeken a vidékeken nem ütközött akadályba. Őseink a kereszténységgel már dél-kaukázusi őshazájukban megismerkedtek általuk, örmény szomszédaik pedig elsőként tették államvallásukká a kereszténységet a 4. században.
Ezt a tényt támasztja alá, hogy az első Kárpát-medencei magyar keresztény templomok, a Géza fejedelem korabeli ún. „kerektemplomok” kaukázusi stílusban épültek, ornamentikájuk is hasonlított az örmények legrégibb ilyen építményeihez.

Továbbá a honfoglalás kori sírokban számos díszes, gyakran ereklyéket is magukban foglaló keresztet találtak, amelyet nyakban hordtak. Ezeknek az úgynevezett „szentföldi típusú” kereszteknek a megmunkálási módja dél-kaukázusi eredetre utal. A köznép sírjaiban is különböző méretű kereszteket találtak a régészek, ezek valósággal sorozatban, tömegesen készültek és voltak használatban.

A Kárpát-medencében évszáza­dokkal Álmos és Árpád magyarjai előtt megtelepült avar-magyarok közt is sok volt a keresztény. A Hódmezővásárhely közelében fekvő székkutasi avar temető férfisírjaiban talált, vasból készült, hosszúkás keresztek arról tanúskodnak, hogy ezek az avar-magyarok is még a kaukázusi őshazából hozták magukkal a kereszténységet.

A kereszténységnek ez a korai formája a latin és a görög rítustól eltért. Sokkal közelebb állt a magyarság saját hagyományaihoz, vallásos fogalmaihoz, mítoszaihoz és formavilágához. A magyar ősvalláshoz.
Őseink egyistenhitűek voltak. Erről számos hiteles forrás tanúskodik. 570 körül Teofülaktosz Szümokattész bizánci történész Históriájában így írt erről:

„A turkok – a bizánci írók így nevezték a magyarokat – szentnek tartják a tüzet, a levegőt és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette.”
Legrégibb magyar krónikáink is erről vallanak. Anonymus Gesta Hungarorumában így ír Árpád vezérről a Zalán bolgár fejedelem elleni sorsdöntő ütközet reggelén: „Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, azután könnyhullatva imádkozott Istenhez.”

A Képes Krónika, a Budai Krónika és Thuróczy János Krónikája egybehangzóan így adja elő a honfoglalás megkezdését: „Árpád népe között megtöltötte ivókürtjét a Duna vizéből és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavainak végeztével minden magyar felkiáltott: Isten, Isten, Isten! – háromszor egymásután. Innen eredt ez a szokás, és meg is maradt mindmáig a magyaroknál.”

Az apostoloknak tehát a kereszténységet nem kellett őseinkre ráerőltetniük. Az általuk hirdetett tanok azonos szellemi talajból táplálkoztak a manicheizmussal, annak Krisztus tanításától való későbbi elhajlásai nélkül. Perzsa-pártus eszmei alapokra épültek, ugyanazokra, amelyekre maga Jézus is alapozta tanítását földi életében. A magyar táltos­hagyományból ismert, hogy a táltosok magukat az András apostol által hozott hit őrzőinek tartották, az általuk újnak nevezett „római hittel” szemben. Ez a hivatástudatuk még a 20. században is élénken élt.

Máig élő néphagyományaink

Szent András napjához számos népszokásunk kötődik.
Andrást házasságszerző szentnek is tartják, ennek talán az lehet a magyarázata, hogy ezek az év legsötétebb napjai, leghosszabb éjszakái. Ilyenkor a kozmikus energiák és az intuíció ereje is felerősödik, megnő az álmok jelentősége, minden különös hangsúlyt kap. Mivel András napját az év leghosszabb éjszakája követi, a néphit úgy tartotta, ez a legalkalmasabb idő a szerelmi varázslásokra.

Annak a lánynak, aki meg akarja látni, ki lesz a jövendőbelije, András napján böjtölnie kell. Este tegyen a feje alá férfiruhát, akkor álmában eljön a leendő kedvese.

Este tükröt kell tenni a párna alá, mert a tükörben éjfélkor meglátható a vőlegény.

Sok helyen a párnát háromszor megfordították, és azt mondták: „Párnámat rázom, Szent Andrást várom, mutassa meg jövendőbeli párom!”

András estéjén a cseresznyefa ágát vízbe állították, ha karácsonyig kizöldült, bízhattak a farsangi lakodalomban, ha csak utána kezdett rügyezni, sokáig kellett várni a házasságra, ha pedig elszáradt, akkor az illető vénlány maradt.

Jeles nap volt ez a pásztorvilágban is. A pásztorok, csikósok, gulyások az első hóeséssel, András-nap táján szorultak be a falvakba, behajtáskor volt a számadás és a bér rendezése. Azonban a juhászok és gulyások munkája ezzel nem szűnt meg teljesen, a gazdák elléskor üzenhettek értük.

Az András napjához legközelebb eső vasárnap advent első vasárnapja, ekkor szerte az országban koszorút készítettek.

Molnár V. József néprajzkutató kimutatta, hogy az adventi koszorúk többségének szerkezete kör–kereszt volt, fűzfaágakból fonták, feszítették és örökzölddel vonták be, leginkább lucfenyő ágakkal. Ahol a négy-négy vesszőből álló keresztszárak a koszorú fonatába bújtak, oda került a négy méhviasz gyertya. A keresztezés helyén, ahol egymáson átfonták a vesszőket, csipkebogyót tettek, ez piros bogyóival Jézust idézte meg.

A kör–kereszt ősidők óta ismert rítusszervező forma volt, advent első vasárnapján a rítustevő ember lelkét rendezte. A kör a Boldogasszony ölét, a kereszt pedig a benne megfoganó, s belőle világra születő Igét.
A koszorút számos vidéken ebéd után készítette el a család, az asztalt körbeállva, imádkozva és énekelve. Hagyták, hogy bemenjen a házba a sötétség, körbeöleljen mindent. Aztán meggyújtották az első gyertyát, élő fénye fokozatosan a sarkok felé űzte a sötétséget, árnyékokat mozgatva a falon. A lélek megmozdult, hiszen a régi emberek számára az árnyék a lelket idézte meg. „Íme, megszületett!”
Az advent nem is olyan régen még igazi várakozás volt. Az emberek böjtöltek, visszafogták anyagias vágyaikat, s a pazarlást mellőzve, önmagukba fordulva lelki épülésüket tartották fő feladatnak, hogy a fényt, az Úr érkezését megtisztult lélekkel tudják fogadni.

www.Magyar Hírlap.hu

fusz.hu

hirdetés