Kezdőlap DUNATÁJ Kötetlen beszélgetés a Kor-Zár klubesten

Kötetlen beszélgetés a Kor-Zár klubesten

24
MEGOSZTÁS

Milyen még Lackfi János?

XSXSXSAmint azt előző számunkban megígértük, az alábbiakban közöljük annak a rendkívül érdekes és szellemes beszélgetésnek a rövidített, szerkesztett változatát, amelyet november 29-én a Kor-Zár klubesten az időközben PRIMA PRIMISSIMA Díjat kapott Lackfi János költővel, íróval, műfordítóval folytatott Z. Németh István.

Z. N. I.: – Úgy tudom, hogy a bölcsődet két József Attila-díjas költő ringatta. Hogyan lettél te is költő, igaz, hogy eredetileg operaénekesnek készültél?

– Valóban, én tenoristának készültem, méghozzá hőstenornak. A mai napig vannak fellépéseim, a jelentősebbek a fürdőszobában. Azt szoktam mondani, hogy tenoristának készültem, de terrorista lettem, mert egy író valóban felrobbantja a világot, aztán a cserepekből összerak valamit, ami egy picit hasonlít rá, és megpróbálja elhitetni az olvasókkal, hogy az a világ. Jó esetben elhiszik neki. Budapest külkerületében nőttem fel, édesapám Oláh János, édesanyám Mezey Katalin, mindketten írók, költők, műfordítók. Gyermekkoromban ez szállóigévé vált nálunk, egyszer ugyanis megállított bennünket a rendőr és kérte édesapám igazolványát. Akkoriban a személyi igazolvány még egy kis könyvecske volt, nem az a pici kártya, mint manapság. Ez a könyvecske mindenféle információkat tartalmazott a rendőrök számára, hadd olvassanak ők is. Az adatok közt szerepelt az illető foglalkozása, s amikor a rendőr „vizsgáztatta” apámat, ehhez a rovathoz érve apám szerényen ennyit mondott: – Író. – Nem! – csattant fel a rendőr: – Íróköltőműfordíttóó! Így vált szállóigévé nálunk így egybeolvasva ez a három fogalom. A szüleim részben nem örültek volna, ha nem erre a pályára lépek, mert a megtapasztalhatták, hogy az irodalommal foglalkozó ember a nyelvénél fogva könnyebben megfogható. Viszont mintegy tízezer könyvünk volt, s ezeket már gyerekként olvasgattuk. Az öcsémnek és a húgomnak folytatásos indiánregényt meséltem éjszakánként, tehát voltak már aggasztó tünetek. Ilyen előzmények után harmadikos gimnazistaként egy szerelem hozta ki belőlem a költőt. Furcsa szerelem volt, másfél órát beszélgettünk egy karácsonyi ünnepség totális hangzavarában, ahol egy szót sem lehetett érteni. Utána az egész szünetben verseket írtam hozzá, de fel sem hívtam, nem is beszéltem vele. Édesanyám sokat foglalkozott ifjú költőkkel, gondoltam, megmutatom neki a számlatömb hátuljára körmölt verseimet. A megközelítőleg száz versből úgy harmincat bemásoltam egy füzetbe, és eldöntöttem, ha azt mondja, nem jók, abbahagyom, elvégre akinek profik a szülei, az ne linkeljen. Azt mondta, folytassam.

Z. N. I.: – Akit csak invitáltam az ismerőseim közül erre a klubestre, mindenki pontosan tudta, hogy ki vagy. Milyen hatását tapasztalod a hírverést, ismertséget biztosító eszközöknek, mint a tévé, vagy az internet?

– Amikor elkezdtem írni, még nem volt internet. Ezzel úgy kerültem kapcsolatba, hogy 2000-ben, amikor még újdonság volt, s mindössze kockafejű műszaki emberek foglalkoztak vele, Jónás Tamás író, költő kollégám, aki civilben informatikus volt, azon háborgott, milyen divat lett mindenféle szemetet felrakni az internetre, majd győzködni kezdett, mutassunk valami szakmai szintet. Egy oldalt indítottunk, melyre irodalmi minőségű szövegeket tettünk fel és mások is feltehették műveiket. Mi pedig létrehoztuk a mulan-dokkot és a maradan-dokkot és felülvizsgáltuk, melyik a maradandó és a melyik a mulandó értékű. Ezzel persze sok önjelölt géniusz dühét kihívtuk magunk ellen. Volt egy másik fórum is, melyet úgy hívtunk, gyors és gyilkos. Ide aztán tényleg bárki elküldhette a verseit, mi pedig a fenti szellemben bíráltunk. Én nagyon fontosnak tartom ezeket az internetes lehetőségeket. A közösségi oldalon létrehoztam egy írói oldalt, emellett a honlapra is teszek fel írásokat, melyeknek havi 12-13 ezres látogatottsága van, amire nagyon büszke vagyok.

Z. N. I.: – Itt tényleg nagyon izgalmas kalandozásokat lehet tenni, s hogy a versre nem úgy tekintünk, mint poros, érthetetlen valamire, hanem mint igazán emberközeli, aktuális problémákról szellemesen szóló műfajra, ezt neked is köszönhetjük. Egyszer azt írtad, hogy a művészet szemfényvesztés. Valóban így gondolod?

– A dokumentum műfaj kivételével, ha valamit leír az ember, az irodalom nem ilyen vegytiszta, tényszerű. Az ember vesz egy alaptörténetet, majd azt a fantáziája szerint kiszínezi. Ez aztán nagyon izgalmasan működik, amiről magam is meggyőződhettem kezdő színdarabíró koromban. A színdarabírásnál ez úgy működik, hogy a kezdőt mindig jól kivesézik, megkritizálják, aztán ha talpra tud utána állni, akkor alkalmas a pályára. Az egyik jelenetemre azt mondták, hogy itt nagyon elragadott a fantáziám, ez teljesen valószerűtlen, holott tőlünk két utcányira történt meg. Egy másikat viszont hitelesnek találtak, holott az színtiszta kitaláció volt.

Z. N. I.: – A napokban jelent meg az új könyved „Milyenek még a magyarok?” címmel. Bemutatnád az olvasóknak?

– Úgy lehet bemutatni, ha az előzővel kezdem. Tavaly novemberben látott napvilágot a „Milyenek a magyarok?”, melynek a megírására angliai nagykövet barátom biztatott, méghozzá Mikes György angolokrólírt könyve alapján. Az Angliában élő magyar emigráns „Anglia papucsban” című, maró szellemességgel megírt műve arról szól, hogy a külföldiek szemével nézve milyenek az angolok. Az angolok öniróniájára jellemző, hogy egy időben a külügyminisztérium a saját költségén kiadta és mindenkinek a kezébe nyomták, aki megkapta az angol állampolgárságot, mintegy használati utasításként az angol emberekhez. Elolvasása után magam is kedvet kaptam hasonló könyv írására a magyarokról. A mű elképesztő sikert aratott, 16 ezer példányban kelt el és sokáig állt a sikerlista élén. Kedvelték az emberek, mert egyfajta szeretetteljes görbe tükröt tartott elénk. A folytatás úgy született meg, hogy az első kötet után az olvasóktól sorra érkeztek az újabb ötletek a személyes találkozások alkalmával és az interneten is. Ez a verstémákra is vonatkozik, a honlapon sok ötletet kapok, s jó pár vers született ezek alapján.

Z. N. I.: – Öt csodálatos gyermek édesapja vagy. Mennyire ihletői verseidnek?

– A gyermeki fantázia, az a kreativitás, ahogyan egy gyerek viszonyul a világhoz, nagy hatással volt rám. Eredetileg nem gondoltam, hogy nekik is írni fogok, mára viszont megközelítőleg azonos számú gyermekeknek és felnőtteknek szóló könyvem van.

Z. N. I.: – Hogyan született meg például tanítványaim kedvence, Kövér Lajos figurája?

– Zuglóban a Kövér Lajos utcában laktunk, s ahogy a legtöbb utcában, itt sem nagyon tudták, ki is volt a névadó. Óvodába menet a gyerekek unszoltak, meséljek nekik Kövér Lajosról, én pedig elképzeltem egy figurát, aki elképesztően nagy darab, viszont gyerekes jellem, majd kitaláltam mellé Sovány Lacit és így tovább, az élet adta az ötleteket, hiszen a téma az utcán hever.

Z. N. I.: – Mivel foglalkozol, amikor nem írsz?

– Tizenhét év után abbahagytam a tanítást, de nagyon hiányzik. Tizenöt évig cselgáncsoztam, s a sport ma sem hiányozhat az életemből, emellett
lelkes barkácsoló vagyok, a konyhabútorunkat is én készítettem és persze ott van számomra a család, a kamaszodó gyerekek…

Feldolgozta: -nkzs-

DUNATÁJ HETILAP