Kezdőlap DUNATÁJ Hrala Gyula: Háborús időkben is van karácsony

Hrala Gyula: Háborús időkben is van karácsony

200
MEGOSZTÁS

A német megszállás
Ezerkilencszáznegyvennégyet írtak. Március 19-én hajnali 4 órától német csapatok lépik át a magyar határt. Kelet felől a muszkák nyomulnak az országba – ebben az időben így nevezték ezen a tájon az oroszokat. Hadszíntérré vált az ország. Ezt az eszeveszett állapotot háborúnak nevezik, SSSSSAAAAmelyben az emberek egy időre „kivonták a forgalomból” a tízparancsolatot. Nem volt bűSSDSFFFn embert ölni, sőt, plecsni járt érte. Megfordult a világrend, nem az ifjak temették az idősebbeket, hanem az idősek a fiatalokat, ha egyáltalán volt temetés. A tetvek vették át az embereken az uralmat. Volt belőlük elég. Lapos-, ruha- és más… Pusztított a második világháború. Idegen katonák szállták meg az országot. Német katonák. Megtelt velük a falu, a város, az egész ország. Megtelt velük a szüleim háza Ógyallán. – Valaki kopog – szólalt meg édesanyám. Az ajtóban megjelent három német katona. Illedelmesen köszöntek. Kissé zavarban voltak. Mi is. Már értesültünk róla, hogy nem kívánt vendégek lesznek nálunk elszállásolva. – Hát itt vannak. Ez tehát a háború terhe a családunkra – jegyezte meg halkan az apám. Egy sudár magas mutatkozott be elsőnek, összeütötte a bokáját és csak ennyit mondott: – Franci – miközben kihúzta magát és bemutatta a társait is: – Péter. A harmadik nevet az első bemutatkozásnál nem nagyon értettük, így aztán anyám alacsony termetéből kifolyólag elnevezte Kicsinek. A front ideérkezéséig nálunk lakott a három német motorkerékpáros, Franci, Péter és a Kicsi. A tágas konyhában aludtak. Reggelenként az oldalkocsis motorkerékpáron elhagyták a házat, hogy másnap, vagy csak pár nap múlva porosan, fáradtan térjenek vissza. Mi volt a pontos beosztásuk, előttünk örök titok maradt. Apám szerint motoros hírvivők voltak, de az is lehet, hogy nem. Kezdetben a szüleim nem voltak elragadtatva az idegenektől, de csakhamar megkedveltük őket. A katonák is rájöttek, hogy az édesanyám kitűnően főz. Ízlett nekik a magyaros konyha, így aztán megosztották velünk a proviantjukat, mi pedig a közös kosztot megtoldottuk gondosan elrejtett háborús készleteinkből. Rövid idő múlva közös konyhán étkeztünk. Megoldódott a család élelmezése, legalább egy rövid időre. A három intelligens, szolgálatkész német lassanként szinte családtaggá vált. Közben beköszöntött a karácsony.

„Boldog” karácsony 1944-ben
Budapest körül már beszűkült az ostromgyűrű, hallani lehetett a távoli ágyúdörgések zaját. Ógyallán lesújtó volt a hangulat, az emberek arcán aggodalom. Találgatták, mi lesz. A legelcsépeltebb hírtől, hogy maholnap bejönnek az oroszok, mindenki rettegett. Körülöttünk dúlt a háború, miközben beköszöntött a karácsony. A falu tele volt idegenekkel. Erdélyi menekültek, katonák, magyarok, németek… ide-oda járkáltak, masíroztak. A történtekből gyermekésszel nem értek semmit. Talán így kell ennek lenni, gondolom. Várom a Jézuskát, mert jönnie kell, őt nem állíthatja meg a körülöttünk zajló általános öldöklés. December 24-e Ádám-Éva napja. A piros-fehér-zöld skálájú Standard rádiónk Beethoven szeretetről és békéről daloló IX. szimfóniájának örökbecsű akkordjait sugározza, de béke nincs. Az adás gyakran megszakad, ilyenkor hasznos tanácsokat, intelmeket bömböl az ostromgyűrűn belül, Budapesten maradottaknak a rádió. A fronti hírek pedig rémhíreknek tűnnek. Egyesek hisznek a nyilas propagandának,mások a valóságban, az elveszett háborúban.

Mégis van karácsony…
A naptárakból a háború éveiben sem törlik a karácsonyt, a megbékélés és a szeretet ünnepét, csak az emberek kissé másként ünnepelnek. Az asztalterítékek szegényebbek, és a családokban rögtönzik az ünnepi hangulatot. Ugyanazzal a szöveggel énekelik a karácsonyi énekeket, mint más években, de kissé keserűen, bánatosan hangzanak a dallamok. Sok helyen az ünnepi asztalnál üresen marad egy-egy szék, a családtag a harctéren rekedt, vagy már valahol a fagyos Don-parti messzeségben álmodja örök álmát. Így aztán ki-ki a saját módja és lehetősége szerint tartja
meg a szent ünnepet. Másképpen ünnepelnek a lövészárkokban a katonák, és másképpen a hátországi polgárok, ha egyáltalán 1944 decemberében a magyar honban beszélhetünk még hátországról.

Közösen ülünk vacsorához
Anyám három terítékkel többet tesz az asztalra. Velünk ünnepel a három német katona. Idegenek. Csak a keresztnevüket ismerjük, a beosztásukat nem. Ők erről nem beszéltek, s mi nem kérdeztük. Katonák, nincs szabad akaratuk, parancsot teljesítenek. Szüleim az adott körülményekhez képest igyekeztek a közeledő front dacára családi körben boldog karácsonyi hangulatot teremteni. Hogy ez az ünnep se legyen más, mint egy békebeli karácsony karácsonyfával, a szokásos vacsorával, és a fa alatt sok ajándékkal.

Jöttek a hírek
Már ismertek voltak a Malinovszkij marsall által vezényelt orosz csapatok rablásai és garázdaságai a megszállt területeken. Így aztán közeledésük hírére a helybeliek mentették a menthetőt. Hamarjában kiürültek a boltok, az alapélelmiszerek is hiánycikké váltak. Ki mit tudott, elrejtett, különböző „biztos” helyeken elásott.

A karácsonyfa
Szüleimnek ebben a zűrzavarban gondot okozott a karácsonyfa beszerzése. Édesapám a kastély melletti ódon óriásfenyő csúcsát már az előző évben lefűrészelte karácsonyfának. A közelben nem volt fenyő. Pedig a karácsony nem ünnep feldíszített karácsonyfa és az alatta elhelyezett ajándékok nélkül. Édesanyám a gondosan összegyűjtögetett és a német proviantból származó cukorból, kakaóból, csokoládéból éjjelenként saját receptje szerint már megfőzte, fehér rojtozott papírba és színes sztaniolba gondosan becsomagolta, selyemzsinórral ellátta a karácsonyfára kerülő szaloncukrot és a csokoládéfüggelékeket. Természetesen nem hiányozhatott a régi hagyományok szerint összeállított vacsora. A szentesti menüt a mai napig betartjuk. Az előkészületeknél a szüleim segítségére volt a nálunk elszállásolt három német katona.

Ádám-Éva napján
WDWDWDWDDecember 24-én a ház népe már kora reggel talpon volt. Suttyomban készítették a meglepetéseket, a „Jézuskát”. Ezen a napon a katonák is szolgálaton kívül maradtak. Szokatlan, ünnepélyes hangulat uralkodott a házban. A katonák is mások, vidámabbak voltak, mint általában. Itt-ott karácsonyi dalokat dúdolgattak. Tennivalójukat olyan szorgalmasan végezték, mintha csak saját családjuk körében lettek volna. A délutáni órákban berúgták háromkerekű, oldalkocsis, katonai BMW motorkerékpárjukat, s egy rövid időre eltávoztak. Csak később tudtam meg, hogy fenyőfáért mentek a bajcsi erdőbe. A halat pedig a Zsitva folyóból a szeszílesi hídnál kézigránátokkal fogták. Így aztán a régi szokáshoz híven nem hiányzott az asztalról a frissen fogott hal és lett karácsonyfa is. Vacsora előtt az apám öltözékén valami szokatlan csillogásra lettem figyelmes. Rákérdeztem: – Mi csillog a ruháján? Apám frappánsan válaszolt: – Az udvaron jártam és egy angyalka hozzámért a szárnyával. – így magyarázta a díszítésnél rátapadt, angyalhajnak nevezett üvegszálakat. Elhittem. Édesanyám mosolygott, boldog volt. Ő mindig boldog volt, ha valami sikerült a családban. És most sikerült, a háború közepén, a közeledő front dacára boldog karácsonyt teremteni. Én pedig alig vártam a pillanatot, hogy a szürkés faggyúgyertyafénynél, a csillagszórókkal megvilágított karácsonyfa alatt megtekinthessem az ajándékokat. Szüleim elhitették velem, hogy a karácsonyfa és az ajándékok kizárólag a Jézuska adományai.

A szentestei vacsora
Az esti harangszó után asztalhoz ültünk, édesapám, édesanyám, a három német katona és én. Szüleim a vacsorát egy régi, jellegzetes ógyallai családi hagyomány alapján állították össze. Ilyenkor nálunk szokás sokat és sokfélét enni. Minden fogásból a madarak részére egy külön tányérra tenni, s vacsora után ezt a tányért kitenni az udvarra. Vacsora közben csak a gazdasszony állhat fel az asztaltól. A fogások szigorúan megszabott FFWEFWFWrend szerint kerülnek az asztalra. Van az asztalnál diótörés, almavágás egészségjóslásként és hogy egyben maradjon a család. Ostya mézzel, fokhagymával, ostya-áldás, mézbőség, fokhagyma, ami elűzi a rosszat a lelkünkből és a testünkből. A mákospompos mézzel a bőséget jelképezi egész évre a kamrában és az asztalon, ezenkívül a mák gyarapodást is jelent. Az aszalt szilvából főzött „omácska” a bő gyümölcstermést jelképezi. A lencseleves a sok pénz hírmondója. Ki mennyi lencsét eszik meg, annyi pénze lesz a következő évben. A rántott hal, hagymás-ecetes, főtt tojásos és törött borssal ízesített krumplisalátával a böjti vacsora. A töltött káposztához csak az éjféli mise után volt szabad hozzányúlni, éjfélig tartott a böjt és addig a halon kívül más húsfélét nem ehettünk. Nem hiányozhatott az asztalról a vajas tésztából készült mákos és diós bejgli sok
más karácsonyi édességgel. Vacsora után kerültek az asztalra az éppen beszerezhető gyümölcsfélék. A vacsora szertartásszerűen koccintással, egy kupica kisüsti pálinkával, és egy baráti csókkal megpecsételt karácsonyi köszöntőkkel kezdődött. Még egy töltés, koccintás nélküli stampedliürítés következett, hogy az asztal népe közül senki meg ne sántuljon. És az asztal közepén pislákoló gyertya mellett álló szögletes pálinkás üveg tartalma kissé megapadt.

Az asztali ima…
Még mielőtt az ételhez nyúlnánk, apám feláll, s vele az egész asztal népe. Keresztet vetettünk és imádkoztunk. Apám erőteljesen, mi pedig csendesen mondtuk vele az imát. Miatyánk, ki vagy a mennyekben… mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…
A három katona is velünk imádkozott. Ők német nyelven fohászkodtak az Úrhoz. Nem értettük, mit mondanak, de tudtuk, hogy ugyanazért könyörögnek az Úristenhez, mint mi. Békéért, megbékélésért ők is, mi is, hogy végre álljon le ez az értelmetlen öldöklés. Ima közben rajtam kívül mindenkinek könnybe lábadt a szeme. Nem értettem. A felnőttek is tudnak sírni? Miért sírnak?

Hiszen ünnep van…
Nemrég még vidám volt ez az asztal népe. Nemsokára a várva várt ajándékokhoz jutunk és nekik könnyes a szemük? Csak később, évek múltán tudtam meg, hogy a szülői szemek a boldogságtól csillogtak, hogy egyben a család, és a háborús idők dacára sikerült előidézni a boldog karácsony illúzióját. A katonák szemében a könnyek mást jelenthettek. Soha nem tudtuk meg, hogy pont akkor, szent karácsony estéjén milyen gondolatok fakasztottak könnyet a kézigránátfüsttől és a háború borzalmaitól keményre edzett katonaszemekben. Lehet, hogy a szétbombázott németországi otthonukra, az otthoniakra gondoltak, ünnepelnek- e és egyáltalán, életben vannak-e a szeretteik? Vagy talán arra, hogy ez az utolsó karácsonyuk, mert másnap már valahol a harctéren, idegenben elnyelheti őket is egy tömegsír, mint annyi más bajtársukat. Az is lehet, hogy az ő szemükben is csupán a boldogság könnyei ragyogtak, hogy itt és most, Ádám-Éva napján, 1944-ben Ógyallán, egy családnál, a közeledő front dacára, idegenben, idegeneknél, idegeneknek örömet szerezhettek és közösen megünnepelhették Jézus születése napját, szent karácsony ünnepét. Apám befejezte az imát. Pár percre síri csend lett a helyiségben,a csendet csak a kályhában pattogó tűzifa zavarta. Rövid idő eltelte után az apám megtörte a csendet, jó étvágyat kívánt és elkezdődött az ünnepi vacsora. Ilyennek sikerült egy boldog karácsony 1944-ben, a világháború idején Ógyallán.

DUNATÁJ HETILAP