Kezdőlap DUNATÁJ Egy komáromi hadipilóta kalandjai

Egy komáromi hadipilóta kalandjai

178
MEGOSZTÁS

Obrázok1VVSzáz évvel ezelőtt már harmadik hónapja ellenállt az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legfontosabb erődítménye, Premysl, az ostromló orosz seregek halálos szorításának. Az erődök falai között komáromi honvédek és népfelkelők is harcoltak szép számban, egy részük elesett, sokan pedig orosz fogságba kerültek Premysl feladása után. Az erődrendszert védő sereg kötelékében harcolt a 11. osztrák-magyar repülőszázad. A monarchiának a háború kitörésekor mindössze ötvenöt hadra fogható repülőgépe volt, amelyeket öt századba vontak össze. Ezzel szemben a cári seregek 190 repülőgéppel rendelkeztek. Annak érdekében, hogy némileg helyreálljanak ezen a téren is az erőviszonyok, a monarchia hadvezetése hamarosan Premyslbe rendelte a 11. repülőszázad megerősítésére az 1., 3., 5., 7. és 8. repülőszázadot. A száz év előtti komáromi sajtóban tallózva a Fülöp Zsigmond és Baranyay József szerkesztette KOMÁROMI UJSÁG 1915. január 14-i második számában lettem figyelmes egy komáromi atyánkfia, Kovács Zénó hadipilóta érdekfeszítő beszámolóira, amelyeket édesanyjának, özvegy Kovács Arisztidnénak irt a galíciai frontról és a lap rendszeresen közölte hasábjain. A komáromi pilóta beszámolói nem nélkülözik a derűs hangulatot. Azt, hogy tavasszal Premysl elestekor Kovács Zénó orosz fogságba került-e, vagy a repülőszázadban szolgáló pilótatársaival – amint erre szép számmal volt példa – az utolsó pillanatban sikerült elhagynia az erődvárost, nem sikerült megállapítanom, de mindenképpen érdekes lenne további sorsának a felkutatása. Az elkövetkezőkben érdekesebb fronttudósításait szerkesztett formában száz év elteltével ismét közreadom.

„Azt hiszem tudják, hogy ma van a nevem napja! Pompásan meg lett ünnepelve az eset. Átmentem látogatóba a muszka szomszédokhoz. Elég barátságosan fogadtak! Még üdvlövéseket is küldtek fel hozzánk, hála Istennek hatástalanul. Talán érdekelni fogja, röviden leírom a mai repülésem érdekesebb pontjait. Délelőtt fél 12 órakor kaptam a parancsot a felszállásra. Megjelölték az utat, amelyet át kellett vizsgálnunk. Elég nagy út volt, körülbelül 500 km. Egy főhadnagy úr volt az útitárs. Rövid körözés után elértük azt a magasságot, amely az ellenséges golyóktól némileg biztosít, átkormányoztam a gépet a szomszéd portájára. Gyönyörű szépen lehetett látni a mi marsoló katonáinkat, trénjeinket. Mint valami óriási hernyó, nyújtózkodtak lassan tovább az országúton. Nemsokára fel-felvágó füstfelhőket vettem észre. A mi ütegeink voltak. Küldték ők is a csomagot a szomszédnak. Vagy 25-30 percnyi repülés után a főhadnagyom a földre mutatott. Odanéztem, láttam, hogy orosz katonák marsolnak az országúton. Integettem nekik: elég illetlenek voltak, nem intettek vissza, csak puskacsöveikkel mutogattak felénk. Nemsokára láttunk egy nagyobb város közelében egy repülőteret. Öt szép fehér hangársátor volt egymás mellé felállítva és kint a téren egy monoplánt láttunk pihenni. Örömünkben, hogy kollégáink lakását felfedeztük, leejtettünk két darabka bombát! Sajnos a hatást nem figyelhettük meg, mert még nagy utat kellett megtennünk. Gyönyörű táj felett mentünk. Mindenütt hegyek és erdők, közben egy-egy kis falu, vagy városka lapult meg. Körülbelül négy órai repülés után a motor elkezdett köpni és hirtelen megállt! Még orosz földön voltunk. Hamarosan bekapcsoltam a segélybenzintartályt. A motor újra megindult. Kerestem a hibát, hamarosan meg is találtam. Erősen szeles és bősz lévén az idő, sokat kellett lábbal dolgozni és valahogy félrerúgtam a főrezervvíz-nyomás csapját és kifutott a nyomás. Pumpáltunk és repültünk tovább. A „figyelmeztetés” azonban használt! Megfordultunk hazafelé. Nem voltunk már messze a saját táborunktól, amikor a motor ismét elkezdett ijesztgetősdit játszani! Mindig lassabban és lassabban járt! Pár pillanat múlva azon szomorú tényre jöttem, hogy elfogyott az olaj! (És mi még mindig a szomszédék portáján voltunk!) Próbáltam minden lehetőt, de semmi sem használt! A motor folyton kevesebb túrát csinált és nekem ereszkednem kellett. Elértük a harcvonalat és az orosz tűzérség felett 400 méteres magasságban folytonos tüzelés közben saját területre léptünk át! Éppen ideje volt, mert három perc múlva a motor bemondta a „dájerit” és a propeller keresztben megállt! Egy pillanatra mind a ketten meredten néztünk a füstölő motorra és az álló propellerre. Alattunk egy tisztást láttam és egy rövid kör után szerencsésen földet értünk! De nem egészen szerencsésen! A tisztás kicsiny volt, a talaj pedig roppant puha és mi masinástól beleszaladtunk a fákba, csinálván akkora recsegést, ropogást, hogy magunk is megijedtünk! A gépnek mind a két szárnya eltört, de más baj hál’istennek nem történt. A fő, hogy mindent láttunk, amit csak tudni akartunk! A repülés 5 óra 25 percig tartott, ami az eddigi rekordom! Boldog ünnepeket!”

(Folytatása következik)
Közreadta:
Németh István

DUNATÁJ HETILAP

hirdetés