Kezdőlap DUNATÁJ Hontalanul e hazában

Hontalanul e hazában

396
0
MEGOSZTÁS

A Dunatáj március 17-én megjelent számában olvastam Gogola József visszaemlékezését a deportálásról. Idős nyugdíjas asszony vagyok, régi olvasója a Dunatájnak, magam is volt deportált. Sokáig gondolkodtam, írjak-e róla, de mivel máig tüske a szívemben, tollat ragadtam. Minden évben nagyon sokat hallok a kitelepítettekről, de a Csehországba deportált magyarokról alig esik szó, pedig vagyunk még páran, akik mindezt kisgyermekként átélve sok mindenre emlékezünk.

Igazat kell adnom Gogola úrnak, hogy azok, akiket az ország másik végébe hurcoltak cselédnek, ahol még a nyelvet sem ismerték és ingyen dolgoztatták őket, talán többet szenvedtek, mint azok, akiket a magyar hazába vittek. Jómagam okulásul megírtam a családom kálváriáját, azért hogy a mai generációk is tudjanak róla és emlékezzenek rá. Mindössze hatéves voltam akkor, s később, ha visszaemlékeztem a történtekre, megaláztatást éreztem. Emlékszem arra a napra, amikor a szüleim
megkapták a kitelepítési végzést. Az anyukám és a nagymamám sírt, apám káromkodott, szidta az Istent és saját magát. Amikor ugyanis katona volt, a németek a visszavonuláskor vitték magukkal őket Németországba. Pozsonyban azonban megszökött tőlük és gyalogosan, bujdosva 1945 húsvéthétfőjén érkezett haza. Akkor nagyon boldog és büszke volt, de amikor azt olvasta, hogy háborús bűnös és hogy mennünk kell, átkozta magát, amiért hazajött, s ez egy nagy csalódás volt az életében. Azon a napon, amikor indulnunk kellett, egy katonai teherautó állt meg a házunk előtt, fiatal katonák és csendőrök ugráltak le róla, felpakolták szegényes holminkat és kivittek bennünket az állomásra. A szüleim berendezkedtek a marhavagonban, felállították a dupla ágyat, ahol én utunk végéig tartózkodtam. Apámék felváltva aludtak, velünk jött a nagymamám is, mivel nem volt hol maradnia, az anyukám volt az egyetlen gyermeke. Utunk hosszú ideig tartott, sok helyen megállt a vonat. Az állomásokon a felnőttek elmehettek vízért. Az apám valahonnan hozott néha tejet és híreket is szerzett. Ilyenkor végigmentek a szerelvény mellett és beszélgettek a sorstársaikkal. Voltak, akiket már valamelyik állomáson lekapcsoltak a vonatról és más vágányokra, más városok felé irányítottak. Egyszer aztán mi is sorra kerültünk, délután volt, amikor megállt a vonat, hallottuk, hogy Šumperkben vagyunk, kiszállítottak bennünket a vagonokból és fel kellett sorakoznunk. Bundás, kalapos férfiak és hölgyek jöttek, mindenkit alaposan megnéztek, volt, aki gyorsan elkelt, olyan volt ez, mint a rabszolgapiacon. A fiatalabbakat, erősebbeket gyorsan kiválasztották. Mi pedig még szürkületkor is a hóban, fagyban toporogtunk a vagon előtt. Nálunk csak egy férfi és két nő volt, akik közül az egyik idős, anyám pedig várandós, valamint én, ezért mi senkinek sem kellettünk. Az apám fogta a kezemet, hallottam a foga csikorgását és anyám csitító szavát, aki félt, hogy apa valami meggondolatlanságot követ el. Aztán egy idősebb férfi és egy nő jött oda hozzánk, valamit beszéltek a fejem felett. Én akkor éreztem, hogy ez nem csak egy kaland és nagyon szégyelltem magam, mintha valami rosszat tettem volna. Már besötétedett, mire az állomásról a faluba, Polonínba értünk, ami a lakhelyünk lett. Később pajtásokra találtam a falubeli gyerekek között, anyámék is kapcsolatba léptek magyar családokkal és egy kissé megnyugodtak, de beletörődni nem tudtak a sorsukba. 1947 áprilisában megszületett a húgom, a nagymamámat pedig baleset érte, az állatok etetése közben elcsúszott a jégen és felhasadt a tenyere, így sem ő, sem az anyám nem tudott dolgozni, mivel a kicsi sírós és beteges volt. A gazdának nem nagyon tetszett, hogy az apám egyedül dolgozik. Engem se nagyon szerettek, mert cukrot kértem a keserű feketekávéba, ami a mindennapi reggelink volt és nem akartam megenni a déli levest sem, ami szinte naponta ugyanaz volt: abált lében főtt burgonya kenyérrel (az abált lé a hurka leve, amiben kifőzik a disznóvágáskor a tölteléket). Az apukám néha hozott tojást és amikor lefeküdtek a gazdáék, megsütötték, az volt a vacsorám. Már nyár volt, amikor egyszer éjjel arra ébredtem, hogy az édesapám megcsókolta és megölelte anyámat, majd az ablakon át kilépett az utcára. Az anyám sírva ment a gazdához, hogy elhagyta a férje, mi lesz most velünk. Egy darabig még ott voltunk, vizsgálatot tartottak, csendőrök jártak hozzánk, de anyukám kitartott a vallomása mellett, hogy egy nő miatt szökött el az apám. Aztán megérkezett az apukám fiútestvére, az anyukámmal bementek a városba, ahol megkapták az iratokat, miszerint a gazdánk nem tart igényt a két nő munkájára, így elenged bennünket. 1947 augusztusában ismét vagonba raktak bennünket és hazatérhettünk Komáromba, ahol az apám az állomáson várt ránk. Lehet, hogy a mi történetünk nem is annyira tragikus, ennél szörnyűbb dolgok is történtek, de az én családomnak ez is elég megrázó és megalázó volt. A gazdára nem haragudtak a szüleim, tudták, hogy valamilyen módon ők is áldozatai voltak az akkori helyzetnek, s nekik is megvolt a saját keresztjük, az egyetlen fiuk odaveszett a háborúban és mivel már elég idősek voltak, nem volt reményük arra, hogy ismét családjuk legyen. Én a nevüket sem tudom, mert nem nagyon beszéltek róluk a szüleim. Csak arra emlékszem, hogy egy téren állt a ház, melyben laktunk. Amikor Csehszlovákia kettévált, a húgomnak szüksége volt a születési irataira, elmentek a faluba, ahol a házat meg is találták, de semmit nem tudtak kideríteni arról, hogy abban az időben kik laktak ott. Az én szüleim is rég meghaltak, így ez az egész már csak egy szomorú emlék marad. Nincs bennem harag senki iránt, annál is inkább, mert mint már írtam, nagyon kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem az akkori helyzetet. Mindez az akkori politikusok bűne volt, és marad örökre.

P. M.

DUNATÁJ HETILAP 17/2017

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here