Kezdőlap KULTÚRA Tuba János: Emlékeim Jókai Mórról (1. rész)

Tuba János: Emlékeim Jókai Mórról (1. rész)

192
MEGOSZTÁS

Száz évvel ezelőtt, Jókai Mór születésnapja alkalmából vetette papírra Tuba János, aki a komáromiak közül talán a legközelebb állt a nagy magyar mesemondóhoz, alábbi visszaemlékezését, amelynek olvastán kikerekedik előttünk aranytollú nagy földink jóságos emberi mivolta.

Innen indult el világhódító útjára. Komárom adta őt a hazának, az egész világnak. Az ő dicsősége a mi dicsőségünk. A szülőváros nem lehet hálátlan legnagyobb fiának emlékei iránt. Ha még tettekkel nem is róhattuk le méltó hálánkat, addig is, míg eljő ennek az ideje, ápoljuk kultuszát, elevenítsük meg olykor-olykor dicső emlékezetét, tegyünk tanúbizonyságot és büszkén hirdessük, hogy elsősorban a mienk volt, még haló porában is mi követeljük őt magunkénak. Keressük föl és gyűjtögessük még a legapróbb emlékmorzsákat is, amelyek reá, és különösen hozzánk való viszonyára vonatkoznak. Mint annyi más százezrek, én is Jókai imádó vagyok. Nem csak örök életű műveinek hatása váltja ki lelkemből e kultuszt. Azok közé a szerencsés és boldog emberek közé tartozom, akik a legközvetlenebb közelségben állottunk a költőfejedelemhez. Már ifjúságomtól kezdve éreztem atyai jóindulatát, szeretetét. Még hosszú évek múltán is, midőn pedig már deresedő fejjel jártam az élet országútján, rendesen így szólított: „Te gyerek”. Első emlékeim még a budapesti Stáció utcai (most Baross utca) sárga házhoz vezetnek. Saját háza volt, ott élt az ekkor már a színpadtól visszavonult nejével, Laborfalvi Rózával. Itt fogadta később a város díszpolgári oklevelét hozó városi küldöttséget is. E lakásán többször megfordultam. Időnkénti pesti tartózkodásomnak koronája mindig az ő meglátogatása volt. Még most is élénk emlékemben van a költő elég tágas dolgozószobája a maga nagy „költői rendetlenségében”, hatalmas íróasztalával és annak közelében egy közepes nagyságú, szép kivitelű tulipános ládával, mellyel az 1881. évben tartott első komáromi iparkiállítás vezetősége – boldog emlékű Fogthüy Dénes javaslatára rótta le hódolatát Komárom nagy szülöttje iránt. Büszkén, örömmel mutogatta látogatóinak a komáromiak ez előtte mindig kedves ajándékát, melynek „ládafiában” az ajándékozók gyöngéd figyelme elhelyezte a költő születési anyakönyvi kivonatát, komáromi iskolai bizonyítványainak hiteles másolatát, egykori itteni tanulótársainak hiteles névjegyzékét, valamint szülőházának és a családi háznak fotográfiáját is. Írói működésének ötvenéves jubileuma alkalmából még egy tulipános ládával kedveskedtek neki a komáromiak. Az akkor fennállott itteni női iparegyesület lepte meg ezzel a valóban művészies kivitelű, inkább asztaldíszül szolgáló, kis méretű, ébenfából, hímzésbetétekkel készült remekkel, melynek rajza Bottay Kálmán, művészi hímzése pedig Schlosszer Hermin, a női ipariskola kiváló tanítónője kezéből került ki. Később még szorosabb, még bensőbb összeköttetésbe jutottam „Móric bácsival”. Hivatásom az esztendő jelentékeny részében Budapesthez kötvén, érintkezésünk bensőbb és sűrűbb lett. Közel másfél évtizeden keresztül hetenként legalább egyszer-kétszer, néha többször is megfordultam az akkor már a Bajza utcában rakott családi fészekben. Ma a Petőfi Múzeum van benne elhelyezve. A földszinten lakott veje, Feszty Árpád és neje. Az emeleten volt a közös ebédlő és magának az „öreg úrnak” lakása. Az ebédlő falait a francia forradalom nagy alakjainak fametszetű arcképei díszítették, melyek egykor Petőfi Sándor lakásának voltak jellemző ékességei. Kisebb-nagyobb társasággal együtt, de leginkább szűk családi körben igen gyakran élveztem a kedves ház vendégszeretetét. Az is sokszor megesett, hogy Árpádék jouron, estélyen vagy színházban lévén, Móric bácsival kettesben iddogáltuk a pompás „svábhegyit”, saját termésű borát és fogyasztottuk el a mindig magyaros vacsorát. A magyar konyha legjellegzetesebb és a gyomrot legjobban próbára tevő termékei – élükön a „körmös bablevessel”, „csíkos káposztával”, töpörtyűs pogácsával, kapros túrós lepénnyel, stb. voltak legkedvesebb ételei. A franciáskodó konyhát nem szerette. Egyenesen dühbe gurult például a cukrozott túrós lepénynek még a láttára is. A „desszert”rendszerint svábhegyi gyümölcs volt, saját termésű pompás körte vagy alma. Boraira és pomológiai tudományának remekeire büszke is volt, büszkébb talán, mint az egész világot meghódító műveire. Azt szokta mondani, hogy az ő svábhegyije nem „bor” ám, hanem „szőlőlé”. Gyakori együttlétünk, de különösen a kedélyes kettesben való vacsorázás idején sokszor terelődött beszélgetésünk Komáromra. Mondanom sem kell, hogy mindig a legnagyobb szeretettel emlékezett meg szülővárosáról. Nagy érdeklődést mutatott annak élete és viszonyai iránt. Sokat kérdezősködött itteni kortársai felől. Nem egyszer emlegette itthon töltött gyermek- és ifjú évei emlékét. Ha belemelegedett a komáromi dolgok emlegetésébe, csakúgy gyöngyözött ajkáról a beszéd az ő kellemes, megnyerő bariton hangján, mely mindig megtalálta az utat a szívekhez. Én csak úgy faltam a beszédét. Részint egyidejű feljegyzéseim, részint visszaemlékezésem alapján akár egy kötetre valót is össze tudnák írni azok érdekes anyagáról. Talán majd egyszer meg is írom. Most – midőn e hevenyészett sorokat vetem papírra – csak két kedves részletet ragadok ki. Egy alkalommal a pompás svábhegyi szürcsölgetése közben a jó öreg – szokása szerint – ismét zengte e „szőlőlé” dicséretét : – Ugy-e gyerek – pompás itóka ez!? Bennem is, mint akkor újdonsült monostori szőlőbirtokosban – felébredt a dicsekvés ördöge. – Pompás, Móric bácsi, de hidd el – a „monostori „ se kutya ám! – Ugyan, hallgass azzal a „rabvallatóval”! – Tudom, hogy már egyik munkádban is így bélyegezted meg. Talán akkor igazad is volt, de most már a mai monostorink is kiállja a versenyt, ha nem is a svábhegyivel, de a jó asztali borokkal. – No, azt már szeretném látni! – Hát meg fogod látni, kedves Móric bátyám! Hazajövén, miután a magam egy-két éves monostorijával mégsem mertem a „platzra” kiállni, fölkerestem az én jó öreg monostori szőlőbirtokos társam, Zechmeister János barátomat, akinek akkortájban már 8-10 éves itteni termésű, jól kezelt borai voltak, és közöltem vele Jókaival folytatott disputámat. – Küldj egy-két flaskó kóstolót a te borodból az öregnek! Szívesen vállalkozott rá. Nyomban kiválasztottuk a legjobb évjáratot. Talán tízéves tisztes múlt állott már a háta mögött. Szülőanyja, Monostor is alig ismert volna rá, olyan zamatos, jó bor volt. „Monostori rabvallató” vignettával ellátott négy palackkal küldtünk el abból postán az írófejedelem címére. A hatás nem maradt el. Győztem. A válasz gyorsan megérkezett. Sajátkezű levélben köszönte meg a küldeményt Zechmeister Jánosnak, melyben mea culpát mondva, feloldotta a monostorit a „rabvallatóvá” történt minősítés átka alól. Levele ma is ott van berámázva Zechmeister bátyánk szőlőhajlékában. Büszkék is rá a monostoriak! Csak az bántja őket, hogy még Jókai Mór ítélete dacára is akadnak, és pedig – sajnos – szép számmal tamáskodók, akik még ma sem akarják felmenteni a monostorit a rabvallató képesség szörnyű vádja alól.

(Folytatása következik)

DUNATÁJ HETILAP

hirdetés