Gúta élő történelemkönyve
Szobájában az asztalon, a szekrények polcain ott sorakoznak a fényképek. Gyerekeiről, unokáiról, dédunokáiról és ükunokáiról. Mindegyikük nevét tudja, valamennyi életútját számon tartja. Esténként, amikor elcsendesül a panzió, rózsafűzért mond valamennyiükért, azután férjéért és fiáért is, akik már nem tudnak együtt örülni szerettükkel. Hétfőn Horváth Árpád polgármester a rokonsággal és a panzió lakóival együtt köszöntötte századik születésnapján.
– Tudja, nemrégiben elestem, ezért most már csak járókerettel tudok közlekedni, s napok telnek el, amire elszánom magam, hogy kimenjek a szobából. De szinte soha sem vagyok egyedül. Jönnek a nővérkék, az ápolók, a szomszédok, akik be-benéznek rám. Nincs olyan nap, hogy valamelyik gyerekem, vagy unokám a családjával ne köszönne be. Amúgy jól vagyok, finomak az itteni ételek, de a családom is ellát mindennel. Amikor jó a hangulatom, kimegyek a konyhába és összeütök valamit. A múlt héten is főztem a kis lábasomban – mondja, miközben megmutatja, hova tegyük a szerkesztőség virágcsokrát. Közel a városközponthoz, az Általános Hitelbank gútai kirendeltségének épületéhez, még most is áll a szülői ház. Igaz, az elejét átépítették, de a régi épületből is maradt még emléknek. A kilencgyermekes Szabó Ignác és Horváth Mária családjában született, akik földműveléssel foglalkoztak. A gyerekeknek már kiskorukban volt saját feladatuk, segítettek a háztáji munkákban. Tizenkilencéves volt, amikor unokatestvére meghívta a Szladky-majorba kukoricát törni. Ott volt egy csendes fiatalember, Tóth Géza is, aki a munka végeztével megkérdezte, haza kísérheti-e. – Jó messze volt a föld a házunktól, jól esett a figyelmessége. Hazafelé elmondta, hogy árva gyerek, Pacsérokon él. A kapuban azután rákérdezett: – Eljöhetek máskor is? Marika néni igent mondott. – Hát, beletelt egy hónap, mire felbátorodott, azután beköszönt hozzánk. Egy évig udvarolt, végül 1934-ben összeházasodtunk. Kimentem hozzá Pacsérokra, ami kicsit távol volt Gútától, de mégis volt valami szépség a tanyasi életben is. Sorra jöttek a gyerekek, 1937-ben Karcsi fiam született, két évvel később Géza, 1941-ben Feri, a legkisebb lányom Marika pedig 1954-ben. Közben átéltünk egy háborút és egy deportálást. Kuláknak neveztek bennünket, bevagoníroztak a gyerekekkel együtt és Strakonice mellé, Hošticére vittek. A férjem értett a lovakhoz, így a gazdánál szekeres lett, s majdnem ez okozta a végzetét is. Az egyik szakadék mellett haladva madárraj riasztotta meg a lovakat, mire megbokrosodtak és a kocsival együtt a férjem is a mélybe zuhant. Eltörött a hátgerince, egy hónapig deszkán fektették a prágai kórházban, s csak utána gipszelték be. Kérvényt írattunk a kormányhivatalba, hogy hazatérhessünk – ezt nagylelkűen megengedték –, és saját költségünkre megtehettük. Oda nem akartunk menni, ingyen vittek. Itthon újra kellett kezdeni mindent, a gyerekek kicsik voltak, nekem kellett vezetni a gazdaságot és a konyhát mindaddig, míg a férjem fel nem épült. Amint tehettem, jelentkeztem a szövetkezetbe szakácsnőnek. Rácaklán volt egy konyha, oda jártam biciklivel minden hajnalban. Hajnalban keltem, késő délután értem haza. Szerencsére a gyerekek többsége már felnőtt, csak Marikával kellett törődnöm. Amikor 1975-ben diagnosztizálták férjénél az érelmeszesedést, lényegében ismét ő vált a család fejévé. Géza bácsi előbb feledékennyé vált, azután fizikailag is leromlott, végül 1979-ben végleg el kellett tőle búcsúznia. Nem tudott megválni a közös háztól, még jó másfél évtizedig egyedül lakott a pacséroki házban. Élete szomorú napjának érzi, amikor fia, Feri és azután a menye is meghalt. Nagyon egyedül érezte magát, amikor gyerekei feltették a kérdést: – Anyu, melyikünkhöz költözöl? – Én pedig döntöttem, egyikük életét sem szeretném felbolygatni, így beköltöztem a panzióba, van egy kis szobám, konyhám. Szeretem a lakókat, bár a fülemmel egy kis baj van, rosszul hallok, de szívesen elbeszélgetek velük. A múlt héten nosztalgiázni szerettem volna, a szekrény felső polcáról akartam kivenni holmikat, hát lábujjhegyen állva akartam elérni, amikor megcsúsztam és megütöttem magam. Én szégyelltem, hogy milyen ribillió lett miattam, gyorsan elvittek röntgenre, de szerencsére csak zúzódásaim vannak, törésem nem lett. Most a járókerettel bíbelődöm. – Ketten vagyunk a szobában, de így is félve súgja: – Félek a holnaptól, azt mondták, hogy nagy ünnepséget akarnak nekem rendezni. Nekem? Nem érdemlek én ünnepséget, egyszerű asszony voltam mindig. A családomnak élek, s büszke vagyok arra, hogy derék, becsületes gyerekeket neveltem. Most van tíz unokám, kilenc unokavőm, tizennyolc dédunokám és három ükunokám. Ez a legnagyobb gazdagságom – sorolja Marika néni, aki minden rokonát név szerint ismeri. Igaz, kicsit dühös is magára, mert a mostani kényszerpihenője miatt még nem tudta személyesen meglátogatni a legkisebb ükunokát. – De képen már láttam. Gyönyörű csöppség… Igaz, szemüveggel, de olvas. Imakönyvet, Dunatájt. Mondja, az imakönyvhöz lassan már szemüveg sem kell, mert csaknem minden imát, könyörgést fejből megtanult már.
Tóth Marika néninek
hosszú, boldog,
nyugodt életet kíván
a szerkesztőség.
DUNATÁJ HETILAP
