Kezdőlap RÉGIÓ AZ 1965-ÖS NAGY ÁRVÍZ: Felejteni nagyon nehéz, de nem is szabad (1.)

AZ 1965-ÖS NAGY ÁRVÍZ: Felejteni nagyon nehéz, de nem is szabad (1.)

469
MEGOSZTÁS

Amikor leírom az alábbi szavakat és megpróbálom minden emlékemet megfelelő sorrendbe felállítani, rájövök arra, hogy egyre kevesebben vannak, akik még emlékeznek azokra a keserves napokra. Belőlünk, az akkori gyerekekből meglett nagyapák, sőt dédapák lettek, az akkori lányok babakocsit tologató nagymamák, dédik. És a feladatunk az, hogy felidézzük az ötvenöt évvel ezelőtti eseményeket, emlékeinket megosszuk az utókort képviselő új generációval.

A gútaiak mindent megpróbáltak, hogy az ideiglenes gátakon
útját állják a szennyes árnak, de a víz volt az úr.

Mi, az akkori nyolcadikos végzősök nem kis örömmel fogadtuk a hírt, miszerint vége a tanításnak, helyette homokzsákokat kell tölteni. Úgy húsz kilónyi került egy zsákba, amit a kilencedikesek vittek a gyűjtőkbe. Korábban hetekig esett az eső, most hétágra sütött a Nap, egyfajta tornaóraként fogtuk fel a zsákolást. Esténként viszont ott ültünk az Athos II. televíziók előtt, a homályos képernyőről próbáltunk információt szerezni az eseményekről. Helikopteres felvételek mutatták az óriásira nőtt Dunát, mindennapossá vált a töltések átszakadásának pillanata. Valójában mindenki tudta, az árvízvédelem szakemberei is, hogy a töltések lassan átáznak. A Kis-Duna és a Vág is megduzzadt, a Gúta felőli oldal töltése szinte imbolygott a lábunk alatt, egyre több helyen tűntek fel a buzgárok. Mindenkit megdöbbentett, amikor a Mély utcában is homokzsákokkal kellett eltömíteni a buzgár forrását, pedig az jó két-háromszáz méterre volt a töltéstől. Este nyolc óra volt, amikor ismeretlen emberek csöngettek be hozzánk. A sötétből egyszerre csak előlépett Cigány Imre, az akkori nagysallói plébános és csendesen csak annyit mondott apámnak: – Bence, nagy baj van. Bementünk a konyhába, a felnőttek körbeülték az asztalt, én pedig az ajtó mellett kuporodtam le. Csicsón, Décsiéknél voltak a korábbi gútai káplán, Imre bácsi méhei, amikor jött a telefon, hogy azonnal menjenek értük, mert szakított a Duna. A szövetkezet adott teherautót, de már nem tudtak eljutni Csicsóra. – Azonnal pakoljatok, mert Gútát sem lehet megmenteni! – mondta. A férfiak kocsira rakták a valamikori asztalosmester, Sztaricsek Lajos bácsi által készített, faragott hálószobabútort, az ágyneműket, néhány széket, azután útnak indultunk Vágkirályfára, apám szülőfalujába. Anyám a sofőr mellé ült az akkor másfél éves húgommal, mi „férfiak” a platón kuporodtunk össze az egyik sarokban. Imre bácsi pedig elmesélte, hogy Nemesócsa előtt kellett megfordulniuk, ott már csaknem tengelyig ért a víz, amelynek sodrása azt jelezte, hogy megállíthatatlan az ár. Éjfél lehetett, amikor Vágkirályfán a Molnár utcába értünk és a nagyszülői ház előtt már egy csoport férfi várt bennünket. Unokabátyám, Kocsis Lajos és családja időközben riasztotta a szomszédokat, összezsúfolták saját bútoraikat, hogy egy szobát kiürítsenek nekünk. Pillanatok alatt lepakolták a teherkocsit, amely Vágsellyén keresztül indult vissza a Lévai járásba. Lassan pirkadt, amikor befejeztem a monológomat arról, amit a kocsin hallottam a nagysallóiaktól. Másnap a postára mentünk telefonálni, ugyanis apám nem volt hajlandó velünk jönni. A „szembeszomszéd”, az öreg Pálovics bácsi, aki a (múlt század) húszas évek árvizére is emlékezett elsorolta, hogy akkoriban a víz megmutatta a valódi vízszintet, s köztük a Hosszú utca közepét, illetve a Győri utcát, ahol akkoriban laktunk. Apám hajthatatlan maradt, s csak annyit árult el, hogy az ideiglenesen felépített gátak szélét már elérte az ár. Anyám azonnal intézkedett, a vágkirályfai szövetkezet pedig két teherautót és két pótkocsis traktort indított Gútára. Mire odaértünk, már a Felső utcától vízben voltak a kerekek. Apám most sem tagadta meg önmagát, a házban működő kárpitos és ponyvakészítő műhely anyagkészletét és a varrógépeket felrakatta a járművekre. Beládáztuk a teljes állatfarmot is, ami egy kakasból és nyolc tyúkból állt… Igaz, feltettünk egy vízpadot, a húgom kiságyát is. Az ebédlőbútor és a többi ingóság maradt. És természetesen apám is. A gépeket és az anyagokat a szövetkezet fő utca melletti nagytermében raktuk le, anyám sűrű könnyhullatása mellett. A tévében ugyanis látta Csicsó, Kolozsnéma és a környező falvak pusztulását, az ablakok felső lécéig érő vizet. Mindenünket odaveszni hitte. Ádáz küzdelem folyt a Gúta környéki ideiglenes gátakon, de az ott dolgozók érezték, hogy kilátástalan ez a harc, nem tudják olyan gyorsan emelni a gát magasságát, mint ahogy az áradat emelkedik. Az utolsó másodpercekig folytatták a harcukat. Az átázott töltések azonban nem bírták a víz nyomását. Két nap alatt az egész falut elöntötte az ár. A Hosszú utca és a Győri utca közepe valóban száraz maradt. Apám még két hétig otthon maradt, esténként az Altia-ház magas lépcsőin üldögéltek a szomszédokkal, Nagy Gábor cipészmesterrel Gőgh Gábor magángazdával, az öreg Pálovics bácsival. Jómagam pedig megkezdtem az ingázást Vágkirályfa és Gúta között. Esténként jött a telefon, hogy mire van szükség, reggel bevásároltunk, én begyalogoltam Vágsellyére
(kb. három kilométer) és leszálltam az autóbuszról a Kis-Duna hídjánál. Innét kellett a töltésen elmenni az akkori községházáig, s ha sok volt a csomagom, ott Nagy Gábor bácsiék ladikba raktak és a Győri utcában levő temetkezési vállalatig vittek, mert ott már megfeneklett a csónak, onnan egy kicsit gázolva mentem haza. Végre az ágyamban aludhattam, de egy népes társaság közepette…

(Folytatása következik)

DUNATÁJ HETILAP 26/2020

hirdetés