Amikor leírom az alábbi szavakat és megpróbálom minden emlékemet megfelelő sorrendbe felállítani, rájövök arra, hogy egyre kevesebben vannak, akik még emlékeznek azokra a keserves napokra. Belőlünk, az akkori gyerekekből meglett nagyapák, sőt dédapák lettek, az akkori lányok babakocsit tologató nagymamák, dédik. És a feladatunk az, hogy felidézzük az ötvenöt évvel ezelőtti eseményeket, emlékeinket megosszuk az utókort képviselő új generációval.
útját állják a szennyes árnak, de a víz volt az úr.
Mi, az akkori nyolcadikos végzősök nem kis örömmel fogadtuk a hírt, miszerint vége a tanításnak, helyette homokzsákokat kell tölteni. Úgy húsz kilónyi került egy zsákba, amit a kilencedikesek vittek a gyűjtőkbe. Korábban hetekig esett az eső, most hétágra sütött a Nap, egyfajta tornaóraként fogtuk fel a zsákolást. Esténként viszont ott ültünk az Athos II. televíziók előtt, a homályos képernyőről próbáltunk információt szerezni az eseményekről. Helikopteres felvételek mutatták az óriásira nőtt Dunát, mindennapossá vált a töltések átszakadásának pillanata. Valójában mindenki tudta, az árvízvédelem szakemberei is, hogy a töltések lassan átáznak. A Kis-Duna és a Vág is megduzzadt, a Gúta felőli oldal töltése szinte imbolygott a lábunk alatt, egyre több helyen tűntek fel a buzgárok. Mindenkit megdöbbentett, amikor a Mély utcában is homokzsákokkal kellett eltömíteni a buzgár forrását, pedig az jó két-háromszáz méterre volt a töltéstől. Este nyolc óra volt, amikor ismeretlen emberek csöngettek be hozzánk. A sötétből egyszerre csak előlépett Cigány Imre, az akkori nagysallói plébános és csendesen csak annyit mondott apámnak: – Bence, nagy baj van. Bementünk a konyhába, a felnőttek körbeülték az asztalt, én pedig az ajtó mellett kuporodtam le. Csicsón, Décsiéknél voltak a korábbi gútai káplán, Imre bácsi méhei, amikor jött a telefon, hogy azonnal menjenek értük, mert szakított a Duna. A szövetkezet adott teherautót, de már nem tudtak eljutni Csicsóra. – Azonnal pakoljatok, mert Gútát sem lehet megmenteni! – mondta. A férfiak kocsira rakták a valamikori asztalosmester, Sztaricsek Lajos bácsi által készített, faragott hálószobabútort, az ágyneműket, néhány széket, azután útnak indultunk Vágkirályfára, apám szülőfalujába. Anyám a sofőr mellé ült az akkor másfél éves húgommal, mi „férfiak” a platón kuporodtunk össze az egyik sarokban. Imre bácsi pedig elmesélte, hogy Nemesócsa előtt kellett megfordulniuk, ott már csaknem tengelyig ért a víz, amelynek sodrása azt jelezte, hogy megállíthatatlan az ár. Éjfél lehetett, amikor Vágkirályfán a Molnár utcába értünk és a nagyszülői ház előtt már egy csoport férfi várt bennünket. Unokabátyám, Kocsis Lajos és családja időközben riasztotta a szomszédokat, összezsúfolták saját bútoraikat, hogy egy szobát kiürítsenek nekünk. Pillanatok alatt lepakolták a teherkocsit, amely Vágsellyén keresztül indult vissza a Lévai járásba. Lassan pirkadt, amikor befejeztem a monológomat arról, amit a kocsin hallottam a nagysallóiaktól. Másnap a postára mentünk telefonálni, ugyanis apám nem volt hajlandó velünk jönni. A „szembeszomszéd”, az öreg Pálovics bácsi, aki a (múlt század) húszas évek árvizére is emlékezett elsorolta, hogy akkoriban a víz megmutatta a valódi vízszintet, s köztük a Hosszú utca közepét, illetve a Győri utcát, ahol akkoriban laktunk. Apám hajthatatlan maradt, s csak annyit árult el, hogy az ideiglenesen felépített gátak szélét már elérte az ár. Anyám azonnal intézkedett, a vágkirályfai szövetkezet pedig két teherautót és két pótkocsis traktort indított Gútára. Mire odaértünk, már a Felső utcától vízben voltak a kerekek. Apám most sem tagadta meg önmagát, a házban működő kárpitos és ponyvakészítő műhely anyagkészletét és a varrógépeket felrakatta a járművekre. Beládáztuk a teljes állatfarmot is, ami egy kakasból és nyolc tyúkból állt… Igaz, feltettünk egy vízpadot, a húgom kiságyát is. Az ebédlőbútor és a többi ingóság maradt. És természetesen apám is. A gépeket és az anyagokat a szövetkezet fő utca melletti nagytermében raktuk le, anyám sűrű könnyhullatása mellett. A tévében ugyanis látta Csicsó, Kolozsnéma és a környező falvak pusztulását, az ablakok felső lécéig érő vizet. Mindenünket odaveszni hitte. Ádáz küzdelem folyt a Gúta környéki ideiglenes gátakon, de az ott dolgozók érezték, hogy kilátástalan ez a harc, nem tudják olyan gyorsan emelni a gát magasságát, mint ahogy az áradat emelkedik. Az utolsó másodpercekig folytatták a harcukat. Az átázott töltések azonban nem bírták a víz nyomását. Két nap alatt az egész falut elöntötte az ár. A Hosszú utca és a Győri utca közepe valóban száraz maradt. Apám még két hétig otthon maradt, esténként az Altia-ház magas lépcsőin üldögéltek a szomszédokkal, Nagy Gábor cipészmesterrel Gőgh Gábor magángazdával, az öreg Pálovics bácsival. Jómagam pedig megkezdtem az ingázást Vágkirályfa és Gúta között. Esténként jött a telefon, hogy mire van szükség, reggel bevásároltunk, én begyalogoltam Vágsellyére
(kb. három kilométer) és leszálltam az autóbuszról a Kis-Duna hídjánál. Innét kellett a töltésen elmenni az akkori községházáig, s ha sok volt a csomagom, ott Nagy Gábor bácsiék ladikba raktak és a Győri utcában levő temetkezési vállalatig vittek, mert ott már megfeneklett a csónak, onnan egy kicsit gázolva mentem haza. Végre az ágyamban aludhattam, de egy népes társaság közepette…
(Folytatása következik)
DUNATÁJ HETILAP 26/2020
