HAZA RÉGIÓ Széchenyi-díjjal jutalmazták a felvidéki Miholics Zoltán áldásos tevékenységét

Széchenyi-díjjal jutalmazták a felvidéki Miholics Zoltán áldásos tevékenységét

536
hirdetés

Ünnepeljük együtt nemzetünk nagyjait és korunk példaképeit! címmel, szeptember 21-én koszorúzással egybekötött megemlékezést tartott gróf Széchenyi István születésének 232. évfordulója alkalmából a budapesti Széchenyi Társaság. Annak keretében, a Magyar Tudományos Akadémia felolvasótermében sorra került emlékülésen Széchenyi-díjjal jutalmaztak több Magyarországon és külhonban élő jeles személyiséget. Az egyetlen felvidéki díjazott Miholics Zoltán bátorkeszi tanár volt, akit a felterjesztője, Pallag György mérnök, a Felvidéki Értékőrzők elnöke méltatott.

Miholics Zoltán a Felvidéki Értékőrzőkkel

„Az MTA székhelye előtti szabadtéri megemlékezést odabenn emlékülés követte, melyet Szemereki Zoltán, a Széchenyi Társaság elnöke nyitott meg. A köszöntője után Schulek János építőmérnök Magyarország közlekedésfejlesztése Széchenyi István és Baross Gábor nyomán címmel tartott előadást.  A díjátadás előtt a tájainkon is sokszor fellépett Sinkovits-Vitay András színész Kossányi József által írt és gróf Széchenyi Istvánról szóló versrészletekkel színesítette az eseményt” – tájékoztatta a Ma7.sk-t Pallag György, a nemzettudat-erősítő tevékenységéről ismert Felvidéki Értékőrzők egyesület elnöke, aki szívügyének tartotta az idén 80 éves, sokrétű áldásos tevékenységével a fiatalabbaknak példát mutató Miholics Zoltán kitüntetését.

Miholics Zoltán a méltatójával, Pallag Györggyel

Azt is elmondta, hogy az idei díjazottak között volt Dávid Imre, a Magyar Evezős Szövetség örökös elnöke (laudálta: dr. Cserháti László Gábor, a Széchenyi Társaság alelnöke), Schulek János építőmérnök (laudálta: Kolozsi Gyula, a Széchenyi Társaság elnökségi tagja), valamint az erdélyi Tibódon lakó és a néphagyományok éltetése terén jeleskedő Szőke Lajos és felesége, Szőke Ágnes (laudálta: dr. Pelyach István, a Széchenyi Társaság másik alelnöke).

A díjazottak a Széchenyi Társaság vezetőségi tagjaival

Miholics Zoltánnak az olvasóink nevében is gratulálunk, Pallag György laudációját pedig teljes terjedelemben közzétesszük:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves ünnepelt!

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt, gróf Széchenyi István otthonában én köszönthetek egy felvidéki magyar pedagógust, aki mint pedagógus nemcsak oktatott, nemcsak a tudást adta át sok-sok éven keresztül tanítványainak, hanem értékrendet alakított ki, nemzettudatra nevelte őket, mely nemzettudat alapja többek között gróf Esterházy János és Duray Miklós munkássága, felvállalása.

Miholics Zoltán 1943. március 27-én Komáromban született, értelmiségi családban. Édesapja a Komáromszentpéteri Alapiskola igazgatója, édesanyja tanítónő, nagyapja ugyanitt kántortanító volt. A komáromi gimnázium elvégzése után, 1964-ben a nyitrai pedagógiai főiskolán vörös diplomával szerzett földrajz-biológia szakos képesítést. Egy év katonaság után került Bátorkeszire tanítani, és a helyi alapiskola tanári korának oszlopos tagja volt egészen a 2004-es nyugdíjazásáig. 1969-ben elvette feleségül – a pályafutását szintén az iskolában töltő – kolléganőjét, Bakonyi Máriát. Két gyermekük született: Katalin, aki Nyitrán szerzett mérnöki diplomát, illetve Zoltán, aki a Pécsi Tudományegyetemen abszolválta tanulmányait, és szerzett magyar szakos tanári és bölcsészi, valamint angol szakos tanári és bölcsészi oklevelet.

A felvidéki díjazott feleségével a koszorúzáson

Iskolai tevékenysége

Földrajzot és testnevelést, alkalomszerűen magyar nyelvet és irodalmat tanított. Minden ősszel töretlen lelkesedéssel fogott neki a gyermekhad futballigényei kielégítésének, de tornaterem híján kénytelen volt alternatív tevékenységeket is keresni, más sportágakat kipróbálni. Az iskola a helyi szövetkezet jóvoltából hozzájutott egy kis helyiséghez, ahová éppen befért egy pingpongasztal és néhány szék. Amíg az egyik csoport asztaliteniszezett, a másik a székeken ülve sakkozott. Történelmi időszak volt ez, hiszen mindkét szakkör azóta is tevékeny: az asztaliteniszezők a járási bajnokságban, a sakkozók pedig a második ligában szerepelnek.

1975-ben minden bátorkeszi lakost, de a teljes kisebbségi közösséget büszkeséggel töltötte el az a tudat, hogy ennek a négyezer lakosú nagyközségnek a négytagú csapata nyerte meg az országos sakkbajnokságot. Nem mindennapi fantasztikus eredmény volt ez, hiszen a kezdetektől csupán 10 év telt el. Bátorkeszi és az ünnepelt neve futótűzként terjed el az egész csehszlovák és magyar sakkéletben. Ezt az eredményt még kétszer, 1980-ban és 1984-ben sikerült megismételni.

A csapatsikerek mellett egyéniben is sok-sok megsüvegelendő eredményt értek el tanítványai, a legszebben csillogót közülük – Polgár módra – a saját lánya, aki 1986-ban ifjúsági és felnőtt női országos bajnok lett. Majd Katalin gyermeke, Klaudia vitte tovább a stafétabotot, és lett a 14 éves korcsoport szlovákiai bajnoka, majd járta meg az Európa- és világbajnokságot, s akit sajnos, a legszörnyűbb betegség fosztott meg a kibontakozás lehetőségétől, 21 éves korában. (A tiszteletére azóta a nevével fémjelzett emlékversenyt rendeznek évente Bátorkeszin.)

A 60-as évek második felében, nem sokkal munkába állása után megtapasztalhatta a kommunista rezsim mesterkedését, az elszlovákosítást. Már akkor sok magyar szülőt próbáltak rászedni, hogy írassa szlovák iskolába gyerekét. Próbálkoztak azzal is, hogy magyar nyelvet tanítsanak szlovák iskolákban, s így átcsábítani a gyerekeket, mondván, itt is tanulhatsz magyarul. Nem volt ez másként Bátorkeszin sem, ahol Zoli bácsi főiskolás barátját, aki a szlovák iskolában tanított, próbálták rávenni, hogy magyar nyelvet tanítson a szlovák iskolában. Mindketten látták, mire megy itt ki a játék, így barátja nem vállalta el a feladatot. Meg is lett az eredménye, elbocsátották az iskolából. Ekkor Zoli bácsi közbenjárására a komáromszentpéteri alapiskolában kapott állást, majd pedig 2 évre rá közbenjárt a helyi magyar tanítási nyelvű alapiskolában, hogy visszajöhessen, és ott kaphasson munkát. Ezek a próbálkozások már előzményei voltak annak a programnak, amelynek keretén belül, később a kommunista rezsim le akarta építeni, majd meg akarta szüntetni a magyar iskolákat.

Bátorkeszi pedagógusok körében a díjazott

Megmaradásunkért

1998 januárjának első felében megjelent az illetékes minisztérium közlönye, mely állást foglalt amellett, hogy a dokumentációkban nincs helye a magyar nyelvnek, így a hamarosan kiosztásra kerülő félévi bizonyítványokban sem. Helyi kezdeményezésre összeült egy – bátorkeszi és búcsi pedagógusokból verbuválódott – rögtönzött válságstáb, mely arra kérte a szülőket, hogy tiltakozásul ne vegyék át a gyermekeik előmenetelét értékelő szlovák nyelvű tanúsítványt. Többségük eleget is tett a kérésnek. A hivatalos szervek erre válaszul, március 15-i hatállyal elbocsátották a két érintett iskola igazgatóját. A másnap kiérkező, a mečiari rezsimet kiszolgáló csinovnyikok kinevezte igazgatókat azonban a tantestületek tagjai a saját testükkel sorfalat állva akadályozták meg abban, hogy a bátorkeszi, illetve a búcsi iskola területére léphessenek. A helyzet kezelése érdekében megalakult egy petíciós bizottság, melyben a bátorkeszi tantestületet Miholics Zoltán képviselte. Ők tárgyaltak a járási funkcionáriusokkal, mely tárgyalásokra a két falu polgárai is elkísérték őket, díszkíséret gyanánt.

A rendőrség a maga módján „rendet teremtett”, mire a „lázadók” élőláncot alkottak a két – egymástól négy kilométerre lévő – falu között. A két igazgató kieső bérét a pedagógusok a saját jövedelmükből pótolták egészen október közepéig, a választásokig. Kitartásuk végül meghozta gyümölcsét, az igazgatókat visszahelyezték pozíciójukba, és a bizonyítványokat ezután magyar nyelven is kitöltötték. Nagy győzelem volt ez a hivatali bürokrácia és a hatalom arroganciája felett. A két falu utólag megkapta a Pro Probitate – Helytállásért díjat, melyet  Bátorkeszi nevében Miholics Zoltán vett át. Azóta több mint húsz év eltelt, mégis rendszeresen tartanak bensőséges megemlékezéseket az akkori eseményekről.

Közös emlékfotó is készült

A falu polgára

Aktivitása nem korlátozódott kizárólag az iskolára. Diákjai felnőttekké cseperedtek, velük pingpongozott a kerületi bajnokságban, futballozott, sakkozott. Edzette is őket, volt, amikor egyszerre töltött be „mindenes” szerepkört a diák, az ifi és a felnőtt focicsapatnál. Sosem volt párttag, de amikor megalakult az Együttélés Politikai Mozgalom, úgy érezte, ott még többet tehetne a felvidéki magyarságért, és hamarosan már elnökségi tagként dolgozott a helyi szervezetben. Jelenleg a Szövetség párt aktív tagja. Nemzetközi sakktornákat rendezett (pl. Tábortűz Kupa, Duna Kupa stb.), melyekre lengyel, német, cseh és magyarországi csapatok jöttek el versenyezni.

1990-ben az elsők között kapott kitüntetést az évente megrendezésre kerülő falunap alkalmából, mely rendezvénysorozat keretén belül rapid, élő sakk és diáksakk-tornák, valamint futóversenyek rendezésében vett részt. A bársonyos forradalom után évtizedekig állandó tagja volt a bátorkeszi képviselőtestületnek, cikkei jelentek meg a helyi és járási lapban s az Új Szóban is.

A bátorkeszi futballcsapat megalakulásának 100. évfordulójára a falu nagy ünnepséget rendezett, melyen a szervezet elnöke őt kérte fel, hogy interjút adjon az Új Szónak, mint az a személy, aki a legtöbbet tett a falu labdarúgásáért. És nem utolsósorban a több évtizeden keresztül általa írt krónikák alapján, melyek valóságos kordokumentumok, 2015-ben megjelent A bátorkeszi sakk ötven éve című könyv.

Nyolcvanévesen is megjelenik ott, ahová meghívják, segít, ahol szükség van rá. Korához képest jó egészségnek örvend. Ezért, az egész életében elvégzett munkájáért, mellyel a felvidéki magyarságot szolgálta, és a nemzeti összetartozást erősítette, a Felvidéki Értékőrzők Miholics Zoltánt a Széchenyi Társaság díjára javasolja.

A Felvidéki Értékőrzők a Széchenyi-szobor megkoszorúzásakor

Nagy-Miskó Ildikó, ma7.sk

Fotók:  Pallag György albuma
hirdetés