A múlt század 70-es éveiben szinte pillanatok alatt eltűntek a hagyományos parasztlakodalmak, amelyeket a családi házak udvarán, gabonaponyvákból felállított sátor alatt, cigányzene mellett tartottak.
Utólag már mindenki bevallhatja, hogy nagyszerű ötletnek bizonyult, amikor az ifjúságfalvaiak elhatározták, hogy a lassan néphagyománnyá váló parasztlakodalom egykori szokásait felújítják. Napjainkban, amikor a fiatalok többsége inkább a párkapcsolatot, mint a házastársi köteléket választja, már csak szülei, nagyszülei visszaemlékezéséből tudhatja, hogy egy lagzihoz hozzátartozott a násznagy, a rigmusokat mondó vőfély, az ifjú párt szállító parádéskocsi, mint ahogy a gazsi (vagyis a hivatlan, potyázó vendég), no meg az ínycsiklandozó ételsereg, elvégre nagyon gyakori volt a két-három napon át tartó vigalom. Mindezt szinte történészi pontossággal idősorrendbe állították a szervezők (OZ KULTAGRO), így a rendezvény látogatói találkozhattak a háború előtti falusi jegyzővel és bíróval, a felpántlikázott parádéskocsival és annak hajtójával,, a pergő nyelvű vőféllyel, aki a szokásokhoz híven találós kérdésekkel ostromolta az örömszülőket, a lakodalmas menet nem kis örömére. És természetesen nem hiányozhattak a katlanok sem, amelyekben ott rotyogott a sok zöldséggel megrakott tyúkhúsleves, a többszáz töltött káposzta, a „sparhelten“ pedig ott sült a hurka és a kolbász.
Aki ott járt, nem maradt éhes, aki nem, annak majd lesz módja mindezekkel megismerkedni jövőre is, hiszen Ifjúságfalván minden bizonnyal hagyomány született.
DUNATÁJ HETILAP
