Kezdőlap Egyéb „Tragikus magyar szívdobbanás volt…” – a komáromi áttörés áldozataira emlékezve

„Tragikus magyar szívdobbanás volt…” – a komáromi áttörés áldozataira emlékezve

32
MEGOSZTÁS

53458_305_210Az Egy Jobb Komáromért polgári társulás és az Endresz csoport szervezésében május elsején az 1919-es komáromi áttörés áldozataira emlékeztek az észak-komáromi katolikus temetőben, az áldozatok tömegsírjánál. Arról a 102 névtelen áldozatról emlékeztek meg, akik 96 évvel ezelőtt újraegyesíteni próbálták a kettészakított várost. A csehszlovák megszállók azonban hatalmas fölénnyel közbeléptek, és több száz embert mészároltak le.

Nagy Levente, az Endresz csoport tagja a kegyelettel emlékező gyülekezet előtt üdvözlő beszédében elmondta, hogy a 102 névtelen ember a hazaszeretetük és önfeláldozásuk miatt fekszenek a tömegsírban. Nagy Ferenc előadásában Dsida Jenő Psalmus Hungaricus c. versét követően Popély Gyula, egyetemi tanár, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója ismertette a történelmi esemény mozzanatait. Elmondta, hogy magyar hősökre és magyar áldozatokra emlékezünk ezen a napon, egy tömegsír mellett.

„Több, mint 100 testvérünk csontjai porladnak e sírban, azoké a hősöké, akik 1919. május 1-jén egy önkéntes, vakmerő, de sajnos sikertelen vállalkozás keretében áldozták fel életüket”-kezdte beszédét.
E vállalkozás célja az volt, hogy egy rajtaütés szerű, fegyveres akcióval kiverjék az idegen megszállókat Komárom Duna bal parti városrészéből. A történelmi eseményeket felelevenítve a professzor elmondta, hogy 1919 májusában a szerbek, románok és csehek már megszállták az ország kétharmadát. Azonban a maradék csonk Magyarország sem Magyarország volt már, de valami más, amelynek a hivatalos neve – ahogy Popély Gyula kihangsúlyozta – magyarországi Tanácsköztársaság volt.

„Ezt a képződményt egy kimondottan nemzetidegen, magyar ellenes kaszt tartotta kézben, amely forradalmi kormányzó tanácsnak nevezte önmagát”- fogalmazott a történész. „Ilyen körülmények között a magyar haza ekkor már csak a magyar szívekben élt. Egy tragikus magyar szívdobbanás volt az 1919. évi május elsejei kétségbeesett komáromi kísérlet” – hangzottak el súlyos szavai.
1919. április utolsó napjaiban több száz fegyveres magyar ember készülődött a május elsején, a hajnali órákra időzített véresen komoly vállalkozásra. Az elérendő cél: kiverni a cseh katonákat Komáromból, megszabadulni az idegen megszállóktól.

Popély Gyula hangsúlyozta, hogy a forradalmi kormányzó tanács tudott a készülődő akcióról, de azt nem támogatta. Felelevenítette, hogy Kun Béla április 30-án este, telefonon egyenesen felszólította a dél-komáromi katonai körlet parancsnokát, hogy akadályozza meg a készülődő támadást. De ennek a felszólításnak nem tettek eleget, tehát az események folytak a maguk útján. „Be kell ismerni, hogy hadászati, harcászati szempontból a május elsejei áttörés előkészítetlen, szervezetlen és szakszerűtlen volt” fogalmazott a történész. A Duna bal parti Komáromban és környékén állomásozó olasz tisztek által vezetett Csehszlovák legionárius haderő legyűrésére a néhány száz önkéntes magyar fegyveres semmiképpen sem volt elegendő.
A több órán át tartó küzdelembe az Érsekújvárból, vasúton érkező csapatok is beavatkoztak – ez végleg eldöntötte az ütközet végkimenetelét. A csehek bosszúvágyára jellemző, hogy a sebesült, vagy elfogott magyar fegyvereseket mind legyilkolták. A hivatalos adatok szerint a Csehszlovák oldalon mindössze 19 halottról és 25 sebesültről beszélhetünk. Magyar oldalon kettő és háromszáz közé tehető az áldozatok száma. Ezek egy része a fegyveres küzdelemben vesztette életét, egy részüket pedig mint foglyokat és sebesülteket gyilkolták le, mások pedig a Dunába fulladtak.

„Kudarccal végződött, de eltekintve a végeredménytől, a merész kiállásban résztvevő magyar önkéntesek minden tiszteletünket megérdemlik, elvégre harcba indultak és életüket áldozták egy nagy és szent célért. Valamennyien az 1918 és 1920 közötti évek nagy magyar sorstragédiájának áldozatai. Bátor célkitűzésük, a város felszabadulása, 19 év múltán valóra vált ugyan, de csak alig hat évig tartó nemzeti lélegzetvétel erejéig – fogalmazott Popély.
Feltette a kérdést: Vajon veszendőbe ment-e az eredménytelen önfeláldozó vállalkozás? Hiszen több száz ember áldozatként égett el a nagy fellángolás tüzében. Popély Gyula röviden summázta: „Az áldozatvállalás soha nem lehet öncélú, annak mindig van erkölcsi értéke, függetlenül attól, hogy elérték-e vele a kitűzött célt. Fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy ez a próbálkozás arra is rávilágít, hogy 1918/19-ben a magyarságban lett volna erő és akarat szembeszegülni a Felvidékre betolakodó csehekkel. Kiemelte: ha az ellenállást központilag irányított politikai és katonai vezetés megszervezi – hatékonyabb lett volna. „De ekkor a haza szent földje szabad prédájává vált minden rabló önkénynek. És ez az állapot tart mind a mai napig” – foglalta össze véleményét.

„A mártírok és hősök önfeláldozása a bizonyíték arra, hogy a bátor, tettre kész és okos helytállással még sírunkból is felkelhettünk volna, mielőtt reánk hengerednek a göröngyök. A nemzet- vezetői hibájából- ezt elmulasztotta megtenni” – összegezte a Károli Gáspár Egyetem professzora.

„Magyar mártírok és hősök, fogadjátok a méltatlan utókor elismerését, háláját és köszönetét. Példátok erősítse lankadó hitünket, bátorítsa elgyávuló szíveinket, töltsön el a Feltámadás bizonyosságával hosszú virrasztásunkban a ma már csaknem száz éve tartó éjszakánkban. Békesség poraitokra!” – ezzel ért véget Popély Gyula történelmi visszaemlékezése.

Ezután Elek László esperes-plébános mondott áldást az elesett mártírok emlékére. A Lélek halhatatlanságát kihangsúlyozva együtt imádkoztak a megjelentek az elesettek lelki üdvéért, hiszen, mint Elek László fogalmazott, nemcsak a lélek halhatatlan, de az eszmék is halhatatlanok. Ezt követően Egyed Gábor tanár úr Babits Mihály Áldás a magyarra c. költeményét szavalta el, majd az emlékező gyülekezet elhelyezte koszorúit az észak-komáromi katolikus temető ravatalozójától két
percnyi sétára lévő sírnál, amelyet 2011-ben, civil összefogással újítottak fel.

A koszorúzáson és a megemlékezésen készült képeket Képgalériánkban megtekinthetik.

Szalai Erika, Felvidék.ma

1 hozzászólás

  1. Édesanyám: Tóth Vilmosné- Nagy Etel (született Izsán, 1899-ben),elbeszéléséből tudom, hogy a harctérről hazaérkező fiatal magyar férfiak nem akartak az idegeneknek (cseheknek) szolgálni, ezért csapatostól szöktek át Magyarországra.Azzal az elhatározással mentek el, hogy majd visszajönnek és kiverik az ellenséget.Május elsején aztán, az éjszaka leple alatt pár százan átjöttek a Duna hídján, megölték az őröket és a várba is betörtek.Kezdetben sikeresnek látszott az akciójuk, de hamarosan erősítés érkezett Érsekújvárból és hajnalban nekiszorították őket a Dunának.A hidat állandó ágyútűz alatt tartották, ezért kénytelenek voltak ruhástól beleugrálni a vízbe. De még ott is lőtték, géppuskázták őket, úgy, hogy szinte mind egy szálig elpusztultak.
    Áldozócsütörtökön meg Izsánál jött át ladikokon egy csapat magyar katona.Miután fölrobbantották a puskaporost (lőszerraktárt),vidám nótaszóval vonultak be a faluba. Az emberek kitódultak az utcára, sokan még sírtak is örömükben, mondták, hogy “Megjöttek a megmentőink!” Reggelivel kínálták a katonákat, akik magabiztosan jelentették ki, hogy “A pünkösdi káposztát már Komáromban esszük meg.” A vége azonban ennek is az lett, hogy összefogdosták és megölték őket.

Comments are closed.