Most,amikor a katolikus egyházban a Hit évét éljük és egyben kereszténységünk legnagyobb ünnepét – a húsvétot – eszembe jutnak a hitvallás szavai: „…hiszem a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet.“ És éppen húsvét alkalmával tudatosul bennem, hogy nem is könnyű egységesíteni a hitet a képzelettel. Hogyan képzeljem el a holtak közüli feltámadást? Ha a templomi festményeken nézzük meg hitvallásunk ezen részének ábrázolását, akkor kedves, de néha már komikus képeket láthatunk. A holtak előjönnek sírjaikból és szedik össze szétszórt csontjaikat. Mindnyájan tudjuk, hogy ez csak a művész képzeletének a játéka. De van valami alkalmasabb kép?
Szűz Mária mennybemenetelének régi festményein az istenszülőt gyakran úgy ábrázolják, mint aki a halál álmából az új, örök életre ébred fel. Ez a kép már alkalmasabb. Amikor Jézus feltámasztja Jairus leányát, azt mondja róla, hogy nem halt meg, csak alszik (vö. Mk 5,39). A jelenlévők kinevetik. De ő valóban felébresztette őt a halálból az életre. A halál az esetek többségében valamilyen betegségnek a következménye.
Jézus nagyon sok beteget meggyógyított. Ezek a gyógyítások is a holtak feltámadásának az előképei. Minden képnek van valami közös jele, vonása a valósággal, amelyet ábrázolni akar, de valamiben mégis eltér tőle. Hogy van ez a mi esetünkben?
Amikor valaki megbetegszik, megszakítja munkáját, mondhatni élete ritmusát. Ha felépül, a betegségben töltött időre úgy tekinthet vissza, mint életének olyan szakaszára, amit elveszített. A gyógyulása után viszont minden folytatódik tovább úgy, ahogy azelőtt. Hasonlít ez az alváshoz. A különbség csak abban van, hogy az alvás természetes, rövidebb és nem gyöngíti le az embert úgy, mint a betegség. Viszont mindkét esetben visszatérünk ugyanahhoz az élethez, amit a betegség, vagy az alvás előtt folytattunk.
De hogy van ez a holtak feltámadásánál? Említettem, hogy a kép valamiben megegyezik a valósággal. Minden vallás hisz a halál utáni életben, amelyre az elhunyt felébred. De ez az élet már más, teljesen eltér attól az élettől, amely itt zajlik a földön. Ott csak a lélek van, a test pedig visszafordíthatatlanul szétesik. Ez viszont nem a holtak feltámadása, hanem az egyik élet felcserélése egy másik életre. Ez nem felel meg a keresztény hitnek. Jézus valóban feltámadt a halálból, a sírt üresen találták, és úgy tért vissza az apostolokhoz, mint egy élő ember. Hogy meggyőzze őket arról, hogy nem szellem, velük eszik (vö. Jn 21,9-14). De az apostolok mégis azt tapasztalják, hogy Jézus nem ugyanaz, mint azelőtt. A mester élete, amely eddig az apostoloknak úgy mutatkozott, mint időbeli, immár örök élet lett.
Az ébredéshez hasonlítanám. Amikor az ember a nap végén fáradtan beesik az ágyba, az alvás megerősíti őt annyira, hogy reggel frissen, örömmel kel fel az új életre és munkára. Egész életünk mintha egy beteg ember tengődése lenne, akit az áteredő bűn és saját bűneink gyengítenek meg.
A feltámadás a teljes gyógyulást jelenti. De ez a gyógyulás annyira radikális, hogy olyan, mintha teljesen új életre kelnénk, de akkor is még mindig mi vagyunk azok, akik felébredtünk. A feltámadás visszatérít minket a saját életünkhöz, ahhoz az élethez, amely már Isten által megszentelt. És ezért örök!
Az apokrif evangéliumokban van egy kép, amely Jézust ábrázolja, ahogy alászáll a poklokra, (nem a pokolba megy!) és ott felkeresi Ádámot és Évát. A kezét nyújtja feléjük azért, hogy új életre keltse őket.
Egyszer, ki tudja mikor, azt mondják majd rólunk: meghalt. Abban a pillanatban el tudok képzelni Jézus arcán egy kis pajkos mosolyt, miközben ezt mondja: „Nem halt meg, csak alszik. Megyek és felébresztem.“
Szlovák Marian,
gútai esperes-plébános
DUNATÁJ HETILAP
