Kezdőlap HÍR-MIX Krisztus feltámadott, örvendjetek emberek!

Krisztus feltámadott, örvendjetek emberek!

252
MEGOSZTÁS

A húsvét reggeli kő, ami Jézus sírján van, összegzése minden emberi csődnek. Szerettünk valakit, s nincs többé itt velünk. Hallgattuk a tanítását, követtük őt, és most csak véres és összetört, lepedőkbe csavart testére gondolhatunk, amit egy súlyos sziklakő zár el tőlünk, még az illő végtisztességadást is akadályozva. Ki hengeríti el ezt a követ?
Ott van az útban, nem lehet mozdulni tőle, olyan, mintha valami legyőzhetetlen ellenség lenne, minden rossz összefoglalása. Nem csak fizikai mivoltában nagy, sőt „igen nagy”, ahogy olvassuk az evangéliumban, hanem mint jelkép is hatalmas. Mozdíthatatlan súlyával a véglegesen elrontott helyzetek szimbóluma. S ha igaz az apostol szava, aki „utolsó ellenségnek” nevezi a halált, akkor ez a kő sok-sok ellenséget, de magát az utolsót, a halált is jelképezi. Kicsoda erősebb ennél, ki hengeríti el nekünk? Ezt kérdezzük húsvétkor mindannyian. S a válasz: Jézus, a Feltámadott! Az ő lényében, aki ugyanolyan, asszonytól született ember volt, mint magunk, hatalmas isteni energia koncentrálódott. Fizikailag összetörhették római katonák, amikor megkorbácsolták, lelkileg megsemmisíthették az őt kigúnyoló és leköpdöső zsidók – igazi és végleges létezésében  azonban nem tudták megsemmisíteni őt sem emberek, sem pedig emberen túli, szellemi hatalmasságok! Jézus győzött, amikor volt hite önmagát adni értünk bűnösökért – s erről az ő győzelméről szól az elhengerített kő, amit húsvét reggelén láthatunk. Merítsünk erőt mindenekelőtt a külső ellenséggel vívott küzdelmeinkhez. Mi emberek úgy vagyunk, hogy ha nincs ellenség, létrehozzuk azt. Kell valaki, akire haragudhatunk, vétkeit felsorolhatjuk – így szoktunk könnyíteni a lelkünkön. Jól esik mások hibáit felsorolni, haragunknak tárgyat találni , sőt a tapasztalat szerint még csoportok is akkor tudnak tartósan együtt maradni, ha találnak közös ellenséget. Aztán ha van, már nehéz megválni tőle. Az ellenség bilinccsé lesz, elveszi szabadságunkat, beszűkíti az életünket, elveszi a derűs láthatárt. Szomorú kép ez rólunk, emberekről – pedig nagyon igaz. A világ történelmének gerincét a háborúk és a népek ellenségeskedései teszik ki, és sajnos, sokszor az egyes ember életének sincs nagyobb és érdekesebb témája. Az ige azonban azt mondja, hogy nem test és vér ellen, nem egy másik ember miatt van nekünk tusakodásunk, hanem a bennünk lakó lelki és szellemi erők ellenében! Azt mondja ki ezzel, hogy rossz úton járunk, ha rokonokban, ismerősökben, szomszédokban vagy munkatársakban, egyszóval emberekben ellenségeket látunk, a lelki életünk részévé tesszük az ellenségeskedést – tehát külső ellenségek által határozzuk meg magunkat. Biztos vagyok benne, hogy így kell érteni a felfoghatatlanul magas krisztusi mércét: „Szeressétek ellenségeiteket!” Ez nekünk nem megy, s nem is mehet, mert mi nem ilyenek vagyunk. Nekünk szükségünk van az ellenségre, s ha nincs, hát keresünk magunknak. Így van ez – nagyon sokan tényleg ebben élik le az életüket, s ebben is halnak meg. Amikor a kő azonban, ami szívünket is elzárja, végre elhengeredik, mert Jézus feltámadásának ereje átalakítja a valóságot – attól kezdve magától értetődő, hogy igenis tudjuk szeretni ellenségeinket. Azokat, akiket hagytunk, hogy az élet, vagy akár a saját lelkünk megtegyen ellenségnek. Valaki azt mondta, jól tennénk, ha gyakrabban szembesítenénk az ellenségeinkről bennünk élő képet valódi mivoltukkal, mert kiderülne, nem is olyanok, vagy nem csak olyanok, amilyeneknek mi akarjuk látni őket!
Húsvét reggele ennél is többet mond: teljesen szabad az ember lelke, hiszen Jézus győzött, nincs többé ott a kő a sír bejáratánál! Egy gyermekeknek és fiataloknak szánt evangéliumi filmben láttam a képet, amint hatalmas harsonaszó mellett fényoszlop tör elő a sziklasírból, és mint valami könnyű papírdarabot röpíti el a sír szájáról a súlyos követ, amikor a Feltámadott előjön. Őt magát alig látjuk, fényből van a teste, de a tonnás kő játékszerként engedelmeskedik a Feltámadott erőinek! Ezt a felismerést, ezt a tapasztalást kívánom minden, még külső ellenséggel küszködő embertársamnak! Ő azonban legyőzte nemcsak a külső, hanem a belső ellenségeket is. A félelem és gond, a világ bizonytalansága, ami beszivárog a lelkünkbe és megmérgezi néha még a hitünket is. Manapság van okunk rá épp elég. Nem tudjuk, meddig tart, és hogyan lesz vége. De ezek az ellenségek már igazán nem kívülről valók, valóban bennünk, magunkban teremnek. Egészen úgy, mint a kertben a gyomok – akkor is ott vannak, ha senki nem veti őket. A mi szívünkben is sok minden megterem, aminek nem lenne ott a helye. Persze a világ segít ebben, hiszen csak az nem látja, aki behunyja a szemét, hogy alig van műsor, ami nem arról szólna, hogy most mitől kell aggódni: mérgezéstől, fertőzéstől, aszteroidától, a nap kihülésétől, árdrágulástól, tönkremenéstől. És napjainkban a titokzatos vírusfertőzéstől. Még a háború idején is nyitva voltak a templomajtók, zúgott az orgonaszó, megszólaltak a harangok. Húsvét idején még a fegyverek is elcsendesültek. Évszázadok óta nem fordult elő, hogy a papok, tiszteletesek zárt ajtók mögött folytassák le az ilyenkor szükséges szertartásokat, vagy hirdessenek Igét. Rettegünk a vírusfertőzéstől, a haláltól, a szenvedéstől. Jézus Krisztus nem félt mindettől. Megverték, leköpték, kigúnyolták, ám ő csak vitte a maga keresztjét. A tömeg utat engedett neki, s csak egy egyszerű férfi és Veronika volt az, aki a maga lehetőségéhez képest segíteni akart. Jézus tudta, hogy szenvedéseinek nincs vége, még hátra van a keresztre feszítés, az ecetes szomjoltás, majd a lándzsadöfés. Nem félt, mert tudta, hogy halottaiból feltámad és ő lesz a világ ura. A templomajtók zárva lesznek, de odabenn folyik a szertartás, az igehirdetés. A modern kor vívmányai így is lehetővé teszi a hívek számára, hogy ha testileg nem is, de a tévéközvetítéseknek köszönhetően lelkiekben ott lehessünk és átélhessük a halál legyőzését. Mindnyájan a saját halálunkkal halunk meg, vagyis nem csak életünk, hanem a halálunk is pontosan a miénk. Van ebben valami vigasztaló, hogy ily közeli, személyes tartozékunk a saját halálunk – pedig nem is tudunk róla. Mi eltávolítjuk magunktól, nem gondolunk rá és főleg nem beszélünk róla. De jön velünk egy titokzatos árnyék formájában, s nem véletlen, hogy a költő így kiált fel, amikor a dolgok értelmére, az élet végső kifutására gondol: „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!”
(Madách: Ember tragédiája, 15. szín).

 

DUNATÁJ HETILAP 15/2020

hirdetés