Az internet világában itt-ott felbukkant egy-egy kert részlete Komáromból. Mesteri precizitással megbotolt fák, gazdag termés és csodálatos környezet jellemezte a felvételeket. Sokáig meggyőződésem volt, hogy ez a mintakert valahol az Erzsébet-sziget valamelyik zugában bújik meg. És azután jött a meglepetés, hiszen kiderült, hogy Komárom történelmi belvárosában, a Jókai utcából nyílik az ajtó ebbe a csodálatos világba.
Már a kapuban várt Köles Vince nyugalmazott pedagógus, aki hosszú utat járt be, míg eljött az az idő, amikor szakértőként elkezdte kialakítani ezt az édenkertet.
Matematika-műhely-szakos kezdő pedagógusként Komáromba kerültem. Pályakezdőként Marcelházán álltam először a katedrára, majd Komá romban folytattam oktatást. Előbb a Munka Utcai AI-ban, majd a hajógyári szakközépiskolában tanítottam. Akkoriban legfontosabb feladatomnak tartottam, hogy tanítványaim megszeressék a pontosságot és ragaszkodjanak a pontos munkavégzéshez. Sok volt tanítványom a mai napig hálásan emlékszik vissza az iskolaévekre. Pedig nehéz lekötni a gyerekek figyelmét 10-15 évesként, amikor szerteágazó még a tudásszomjuk. Szerencsém volt, hamar kiéreztem azt, hogy a tanuló a kertészet, vagy a fa és fémmegmunkálás után érdeklődik. A szaktanintézetben sokukkal találkoztam, olyanokkal, akiknek pályaválasztáskor tanácsot adtam. Azután jött egy újabb váltás, a katedrát íróasztalra cserélte fel.
– A Komáromi Járási Pedagógiai Központban kaptam megbízatást. Irodaépületünk a Vág túloldalán volt, a mai Timoteus-házban. A rendszerváltásig én voltam ott az igazgató. Elsősorban az új pedagógiai oktatási módszereket tanulmányoztuk, s amelyeken érződött, hogy az általános tudás gyarapítását szolgálja, igyekeztünk a járás iskoláiban azt alkalmazni is. Azután jött a rendszerváltás, Vince pedig úgy döntött, hogy tudását, szakismeretét a kereskedelemben értékesíti. Nem messze családi házuktól felszabadult egy üzlethelyiség, itt nyitották meg Éden nevű bolt-jukat.
– Az évek múltak, én pedig éreztem, hogy kezdek elfáradni. Az üzlet kezdett egyre jobban lekötni, éjszaka a megrendelésekkel álmodtam, amikor az után úgy döntöttem, hogy véglegesen nyugdíjba megyek. Mit mondjak? azóta több a dolgom, mint valaha is volt. Elkezdtem szépíteni a házat, az udvart, majd a kertet. Szerencsém volt, mert még a főiskolán alapos képzést kaptunk kertészetből, gyümölcstermesztésből, nem okozott gondot egy-egy gyümölcsfa megbotolása. Hát, valahogy így született meg a kemencével ellátott filagória, a gondosan nyírt pázsit, a mesterséges tavacska, amelyet fa-híd köt össze a túlparttal.
– Mindent előre megterveztem, úgy szerettem volna rendezni a telket, hogy legyen egy fedett pihenőhely, s közben a szemet is megnyugtató látványt nyújtson. Két részre bontottam a kertet. Az előtérben vannak az érdekes dolgok, mint a kis tavacska, amelyet beültettem vízinövényekkel, s ezzel elértem azt is, hogy benépesüljön az ud var, mert ide jár nak a szomszédos gerelék, vadgalambok, sőt néha egy-egy komáromi bukógalambot is láttam, bár abból egyre kevesebb van. A pázsitos udvarrész mögött rejtőznek a gyümölcsfák, de egyfajta élősövényként van néhány ritkaságom. Azután végig kísér a kerten, amelyben almafák, körték sorakoznak, dúsan termő ággakkal. De van ott kivi is, no meg a dél illatát hozó fügefa is. Valóban édenkert, amely Komárom belvárosában rejtőzködik. Tulajdonosa itt is a szépség, hasznosság pontos arányát alakította ki.
– Csak abban bízom, hogy később is lesz, aki mindezt folytatja – mondja búcsúzásképpen.
–m–
DUNATÁJ HETILAP 51-52/2020
