Az érdekellentétek miatt akár magyar-magyar konfliktussá is fajulhatott volna a bonyolult erdélyi helyzet 1848-ban – állítja Hermann Róbert történész, a Hadtörténet Intézet és Múzeum főtanácsosa és tudományos helyettese. Végül a szabadságharc mindkét nemzetrészben megerősítette a magyarságtudatot, és kialakította a máig élő magyarországi székely-képet.
Milyen helyzetben találta Erdélyt az 1848-as magyar forradalom?
Ahhoz, hogy megértsük a rendkívül összetett erdélyi helyzetet, egészen a török kiűzéséig vissza kell kanyarodnunk. A háború sikere után a Habsburg-kormányzat az Erdélyi Fejedelemséget elfoglalt területként kezelte és meghagyta különállását Magyarországtól, nem állította helyre a középkori magyar állam egységét. Ebből nagyon komoly súrlódások adódtak a két országrész között is, hiszen Kraszna, Zaránd vármegyéket és Kővár vidékét, vagyis a Partiumot Magyarország mindvégig visszakövetelte, aminek tényleges visszacsatolására nem került sor 1848-ig. Erdély mindenkori fejedelme a király maradt, saját kancelláriája van Bécsben, a király nevében a hatalmat a Gubernium gyakorolja. Más az országgyűlés összetétele is. A magyarországitól eltérően csak egykamarás erdélyi gyűléseket az uralkodó jobban kézben tudta tartani. Ugyanis a megyék küldöttein kívül a király hívhatott meg főrendeket az ülésekre, így, bár visszafogottan alkalmazták ezt a lehetőséget, mégis jelentősen tudták tompítani a reformmozgalom hatását.
Reformokra pedig Erdélyben is megérett az idő.
Erdély 1848-ra társadalmi értelemben véve már puskaporos hordó. Egyrészt az eddigre 60 %-os többséget alkotó románok nem rendelkeznek politikai jogokkal, hiszen nem tartoznak bele a három középkori eredetű politikai nemzetbe, a szászok, magyarok, székelyek alkotta országgyűlésbe. Ráadásul a román társadalmat egy nagyon szűk, részben már ekkor a dáko-román kontinuitás és Nagy-Románia bűvöletében élő, főleg vallási értelmiségen kívül gyakorlatilag csak a parasztság alkotja. Így a nemzetiségi ellentét egyben gazdasági és társadalmi is, hiszen a földbirtokosok többsége magyar, vagy a szász városok patríciusa. Mivel Erdélyben nem történt meg az úrbérrendezés Mária Terézia idején, így ez a kérdés még feszítőbb, mint Magyarországon. Amire jól rámutatott az 1784-es Horea-féle parasztfelkelés is, ami egyben nemzetiségi irtóháború is volt a szórvány-magyar vidékeken. Ezt felismerve lépett a reformmozgalom útjára sok erdélyi főúr is, pl. Wesselényi Miklós és Bethlen János. De ennek a gyenge erdélyi reformmozgalomnak alig volt hozadéka. A helyzetet tovább bonyolította a határőrvidék helyzete, a székelyek számára a határőrezredekbe történő besorolás egyértelműen lesüllyedést jelentett, míg a románoknak felemelkedést. A székelység egyik legfőbb politikai követelése volt ennek megszüntetése. Még tovább árnyalta a képet a szász városok kiváltságos helyzete, amely nagymértékben sértette középkori eredetű kiváltságaival a magyarság gazdasági érdekét, miközben ők maguk is földesurai voltak színromán falvaknak. Ebben a robbanásveszélyes helyzetben alig 15 ezer fős katonaság állomásozott Erdélyben 1848-ban, ezek jó része is a 2-2 magyar és román sorozású határőrezredben.
Mennyiben változott a helyzet a magyar forradalommal?
A forradalom híre alig egy hét alatt eléri Erdélyt és szinte azonnal minden érintett félt cselekvésre ösztönöz. A magyarok nyomására az erdélyi országgyűlés május végén kimondja az uniót Magyarországgal, amit júniusban szentesítenek is. Ugyanakkor a román parasztok megtagadják a robotot, amivel szemben a magyar nemesség egy része keményen fellép. A románok balázsfalvi gyűléseiken politikai jogokat követelnek, ráadásul az uniót nem fogadják el a szász városok sem, féltve gazdasági kiváltságaikat, az áprilisi osztrák alkotmányra hivatkozva pedig tért hódít köztük is a német egység gondolata. De nem fogadja el a helyzetet a székelység sem, mert a magyar országgyűlés egyértelműen a határőrezredek fenntartása mellett foglalt állást, érzékelve, hogy a székely ezredek lehetnek egyedül letéteményesei Erdély magyar megtartásának. Mindez előrevetíti egy esetleges magyar-magyar konfliktus esélyét is. Közben a nemzetőrségek már egyértelműen nemzetiségi alapon szerveződnek, a román határőrezredek parancsnoka, Urban alezredes pedig újoncoz a román falvakban. Gyakorlatilag megkezdődik a fegyverkezés.
Mi vet végül lángot erre a lőporos hordóra?
Szeptemberben Jellacsics megtámadja Magyarországot, aminek hatására a románok és a szászok felmondják az együttműködést. Október 18-án Erdélyben is kihirdetik az ostromállapotot, a román határőrvidéken és a szórvány területeken nemzetiségi összecsapásokra kerül sor, ahol a románok elképzelhetetlen brutalitással kezdik gyilkolni a magyarságot. Mindezek hatására a székelység körében megerősödik a veszélyeztetettség, az „ostromlott erőd” érzete. A magyar országgyűléssel szembeni székely politikai konfliktus egy időre zárójelbe kerül. Gyakorlatilag a román brutalitás sodorta a székelységet a magyar táborba, holott lehetett volna olyan forgatókönyv, ahol az udvar okosabb politikával a másik táborban tarthatta volna őket. Október 16-18-án, Agyagfalván Berzenczey László kormánybiztos vezetésével meghirdetik a székelyek általános felkelését. A székely ellentámadás sokáig sikeres is lesz, a környékbeli szász, román településeket elfoglalják, vereséget mérnek Urbanra is, miközben nem túl dicső módon kifosztják Szászrégent. November 5-én azonban Marosvásárhelynél vereséget szenvednek, aminek hatására Csíkszékben összeomlik a székely ellenállás, Háromszék azonban folytatja a harcot. Gyakorlatilag ekkor már egy kisháború zajlik Erdélyben, amire jellemző, hogy viszonylag kis erők harcolnak egymással, így a vereségek és a győzelmek többsége sem döntő jelentőségű. A feleknek a tartós megszállásra gyakorlatilag nincs elég katonájuk. A harcokat közben végig súlyos etnikai atrocitások kísérik. Most derül ki, hogy volt haszna a katonai kiképzéseknek is, egyfajta székely specifikumként önmagát szervezi a székely haderő, aminek legemblematikusabb eleme Gábor Áron ágyúöntése és a fegyver- és lőszergyártás megszervezése. Így a székely ellenállás december végéig, január elejéig kitart érdemleges magyarországi segítség nélkül is.
Bem színrelépéséig.
Így van. Januárra fordul a kocka a magyarországi hadszíntereken is. Az erdélyi-magyar határon állomásozó magyar haderőt Bem vezetése alatt a magyar kormány meg tudja erősíteni, többek között a Délvidékről visszavezényelt székely csapatokkal, így a 8-10 ezer fős sereg támadásba lendülhet. Bem Észak-Erdélyen keresztül eléri az ostromlott székelységet, ahol 1849-ben már újoncozni is tud és folytatni a szintén utánpótlás gondokkal küzdő osztrákok elleni támadást. A reguláris hadsereg megerősödésével a román és magyar szabadcsapatok használhatósága és jelentősége tovább csökken. Bár a dél-erdélyi szász városok védelmére orosz haderő is érkezik a magyarok ellenében, nyárra Bem gyakorlatilag konszolidálja a magyar kormány helyzetét Erdélyben.
Hogy aztán elsöpörje az orosz beavatkozás.
Addig külföldön nem látott méretű orosz hadsereget vezényelt a cár a magyar szabadságharc leverésére. Bem gyakorlatilag feloldhatatlan katonai dilemmába került: egyszerre kellett volna a hadi- és emberanyagban utánpótlását jelentő Székelyföldet védenie és megakadályozni, hogy az erdélyi hegyek közül a támadó oroszok kijussanak a magyar Alföldre. Tulajdonképpen ennek a lehetetlen helyzetnek mégis eleget tesz, „francia négyest” járva hol, hol ott tűnik fel, ezzel lassítva a támadókat. Mindebben nagy szerepe volt annak, hogy sem az osztrákok, sem az oroszok nem ismerték fel Székelyföld jelentőségét és a Gál Sándor ezredes vezetése alatt álló terület július végéig nem kerül megszállás alá, folyamatos maradhatott a hadianyaggyártás. A megszállás után természetesen szétesik a székely ellenállás is, egyébként is jellemző volt erre a háborúra, hogy az időnként rendkívüli bátorságról tanúbizonyságot tevő székelyek egy-egy vereség után sokszor egyszerűen hazaszállingóztak.
Mekkora megtorlás érte a székelyeket 1849-ben?
Érdekes módon Erdélyben nem követte az eseményeket a magyarországihoz hasonló megtorlás. Bár itt is folyamatosak voltak a várfogsági, börtönbüntetési és besorozási büntetések, de összesen csak két halálos ítéletet hajtottak végre székely tiszteken. Az osztrák vezetés a kedélyek lecsillapítására törekedett, nem akarta a nemzetiségi vérengzésekben kivérzett magyarokat tovább büntetni. Ráadásul a székelyek legfőbb törekvése is teljesült paradox módon: a határőrezredi rendszert megbízhatatlansága miatt megszüntették, miközben az áprilisi törvények több eleme életben maradt.
1848-49 emléke meghatározó mai napig a székely öntudatban.
Így van. Ha ma körülnézünk Székelyföldön, mindenhol 1848 emlékhelyeivel találkozunk, nemzeti hősként fogadtak pár éve egy Bukarestből visszahozott székely ágyút, rendre 48-as huszárruhában pompáznak hagyományőrzőik az ünnepeken. A székely öntudat meghatározó eleme a sikeres 1848-as ellenállás. Jó ügyért fogtak fegyvert és kifejezetten sikeresek voltak az ellenséges túlerővel szemben is. Gyakorlatilag ekkor váltak újra politikai tudatukban is magyarokká, a korábbi ellentétek rendeződtek a magyarországi magyarsággal. Ugyanakkor 1848-ban alakult ki a ma is ismert kép a magyarság körében is a székelyekről. A hazáját hősként védő, nemes lelkű székely képe, aki a magyarság legkeletibb bástyájaként őrzi Székelyföldet.
Olvasson többet a témában! Hermann Róbert, szabadságharc, 1848, forradalom, történelem, interjú, Székelyföld, székely, Erdély.
Írta: Kovács Péter
mandiner.hu
