Kezdőlap vélemény Protestszavazóként sodródunk? – Tanulságok az elnökválasztások után

Protestszavazóként sodródunk? – Tanulságok az elnökválasztások után

10
MEGOSZTÁS
44881aTanulság az éppenséggel több is van, ezek közül a legsúlyosabbat magának a miniszterelnöknek, Robert Ficónak kell majd a napokban levonnia. A sajgó lábán kívül lesz most miből kigyógyulnia, talán már sikerült is megtalálni a megfelelő szanatóriumot a lelki sebek nyalogatására. Ficónak erre meg is van minden oka, hiszen nem arról van szó, hogy egyszerűen elveszített egy választást, hanem arról, hogy szeretett népe legyőzte őt.  Több mint egymillió dühös ember támadt hirtelen, akik pallosra emeltek egy homo novust, csakhogy megmutassák, mennyire van tele a hócipő Rober Fico politikájával. Hát nagyon. Ez az első tanulság.

Hanem a tanulságok közül számunkra most a magyar választók viselkedése a legfontosabb. Azokról a választókról van szó, akik a második körben – amikor büntetni kellett menni – megmozdultak, míg az első körben, amikor valami mellett lehetett volna kiállni, passzívak maradtak. Mondhatnánk persze: ilyen az emberi természet, könnyebben áll rá a keze a pofonra, mint a simogatásra. És ez fordítva is igaz: előbbiből ért jobban.
Pontosan ezért is motoszkált bennem mindvégig az eretnek gondolat (de csak halkan és csendben): hajrá, Fico, győznöd neked kell. Nekünk meg Mohács. Mert mi mindig ebből értünk igazán, csak akkor vagyunk képesek összekapni magunkat, amikor nagy a baj. Márpedig Fico ennek a szerepnek mindig elsőrangúan tett eleget, méltó örököseként Mečiarnak.Végtelenül közönséges, surmó magyarellenességükkel voltak olyan szívesek ezek az urak helyettünk is táplálni a felvidéki magyarságtudat pislákoló lángját.
Azért persze disznóság mindezt annak tudatában lejegyezni, hogy itt személyes tragédiákról és nem csak ködös elvekről van szó. A végrehajtó hatalom által évekig zaklatott felvidéki magyar fiatalasszonyról, akinek végül lényegében menekülnie kellett szülőföldjéről. Az állampolgárságuktól megfosztott magyarokról, akik szintén a szülőföldjükön váltak lényegében bevándorló státusúakká. És törött csontokról, vérző sebekről, melyet ugyanezen végrehajtó hatalom ejtett Dunaszerdahelyen. Hogy a kollektív bűnről, melyben minden megfogant magyar lélek részes a Felvidéken, már ne is beszéljek.
Illetve mégis, beszéljünk csak erről is. Andrej Kiska szemére vetik, hogy a dekrétumokat megerősítő 2007-es határozatot ő maga is helyeselte. Ne legyünk buták: lehet, hogy Kiska (még) nem profi politikus, de attól még nem hülye. A ma Szlovákiájában, ebben a “félelemnacionalizmustól” túlfűtött kis katlanban a dekrétumokat kétségbe vonni a politikai öngyilkosság legbiztosabb formája. Gyors és kegyetlenül hatásos. Kiskának ezt tehát a szemére vetni teljesen fölösleges. Valójában nincs mit a szemére vetnünk, fogalmunk sincs arról, valójában ki is ez az Andrej Kiska.
De ha már így alakult, azt kérem tőle először is, hogy szellőztessen ki jól a Grassalkovich – palotában elődje után…
Mi pedig – Ficóval együtt – vonjuk le a mi sajátos tanulságainkat.
Például gondolkodjunk el azon, hogy valóban vagány dolog-e protestszavazóként sodródni egy idegen áramlattal, avagy vannak esetleg más lehetőségeink is.
Tudunk-e valami mellett és nem csak valami ellen tömegesen megmozdulni? Van-e bennünk esetleg egy felvidéki békemenetre való szusz, vagy csak az időszakos és langyos ellenállás megy? És ami a legfontosabb: képesek vagyunk-e még közösségként megfogalmazni magunkat anélkül, hogy ennek kötőanyaga az éppen aktuális magyarfalóval szembeni kollektív ellenszenvünk legyen?
A kérdések talán költőiek, a személyes megfigyelések tükrében is. Több évi újságírói tapasztalatom az, hogy a legolvasottabb írások többnyire azok voltak, amelyekben valamit vagy valakit sikerült kegyetlenül elgyepálni. Minél mocskosabban, annál nagyobb olvasottságot elérve.
Hát ilyenek lennénk…?

Szűcs Dániel, Felvidék.ma

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here