Kezdőlap HÍR-MIX Koczkás testvérek: Ugyanaz a rajtvonalunk, ugyanaz a célunk

Koczkás testvérek: Ugyanaz a rajtvonalunk, ugyanaz a célunk

1256
MEGOSZTÁS
Koczkás Eszter és Koczkás Dávid

Nézem Őket a kávézó ablakán keresztül. Látszatra pont olyanok, mint bármelyik, átlagos kamasz. Előttük ásványvíz, kezükben okos-telefon. Nem szólnak egymáshoz, látszólag mindegyikük elmerült a saját világában. Látszólag, mert néha, a szemük sarkából egymásra sandítanak, mintha meg akarnának győződni róla, a másik biztosan ott van-e, ahogy mindig, jó és kevésbé jó napokon. Ahogy belépek, szinte egyszerre állnak fel. Mozdulataikban, tekintetükben, mosolyukban több van testvéri hasonlóságnál, ami nem meglepő, hiszen az olimpiai reménységek versenyének aranyérmese, a huszonkilencszeres országos bajnok Koczkás Dávid kenus és húga, az olasz bajnokság győztese, a szlovák országos bajnokság aranyérmese, Koczkás Eszter kajakozó nem csupán testvérek, de csapattársak is. De vajon mikor, és hogyan indult ennek a két komáromi fiatalnak a pályája?

Dávid: Szüleink szerettek volna minket mindenképpen valamilyen sport irányába terelgetni, és itt, a vizek városában, ahol nagy hagyománya van a vízi sportoknak, kézenfekvő volt, hogy először ezek közt keresgélnek. Már egészen kicsi korunkban, még emlékeink sincsenek róla, megtanítottak minket úszni. A versenyszerű úszás azonban nekem nem jött be. Mivel édesapám (Koczkás Olivér junior- és felnőtt maraton világbajnokságságon szerzett bronzérmet a szerk. megj.) révén családunkban nagy hagyománya van a kenuzásnak, úgy gondoltuk, érdemes lenne kipróbálnom. Kilenc éves voltam, amikor először térdeltem bele egy régi vágású indián kenuba, tehát még elég gyerek, mégis az első pár evezőcsapás után éreztem, hogy ez a nekem való sportág.

Eszter: Dávid ebből a szempontból szerencsésebb. Nekem kicsit tovább tartott „rátalálnom” a kajakra. Csak két éve, tizenegy éves koromban kezdtem el edzeni. Azóta mindketten a Komáromi Kajak-Kenu Klub tagjai vagyunk, aminek az egyik nagy előnye, hogy azokon a versenyeken, ahol mindegyikünk kategóriája szerepel, tudunk egymásnak szurkolni. Szegeden például, miután Dávid megnyerte az ezer métert, engem ölelt meg elsőnek. Nagyon jól esett, hogy elsőként velem osztotta meg az örömét!  De nekem versenyzés közben is sokat jelent, erőt ad, ha tudom, hogy apu mellett Dávid is ott van.

Koczkás család

A nézők végigszurkolják a néhány perces versenyt, meghatódnak a díjátadó felemelő, magasztos pillanatain, büszkén bólogatva „igen, városunkból kerül ki az ország legtöbb sikeres kajakosa-kenusa”, de arra már kevesen gondolnak, hogy egy-egy eredmény mögött mennyi munka, mennyi lemondás van. Nektek, hogy telik egy napotok?

Dávid: Évközben reggel fél hétkor kezdődik az első erőnléti edzés, ami nem tart sokáig, hiszen nyolcra be kell érnem az iskolába. Elég nehéz és megterhelő összeegyeztetni az iskolai kötelességeket és a tanulást a versenysporttal. A második edzés fél négytől nagyjából estig tart. Eszter egyelőre „csak” ekkor jár. Tavasztól őszig általában a Vágon edzünk, de megesett már, hogy „felbátorodtunk” és kimentünk a Dunára. Sajnos ezek a korszerű hajók nem igazán alkalmasak arra, hogy sebes sodrású vizeken menjünk velük. Hamar elveszítik a stabilitásukat, a forgók is könnyen megpörgetik őket, és még az irányt is nehéz velük tartani. Az igazi, intenzív felkészülési fázis azonban nyáron van. Akkor készülünk az országos bajnokságra és egyéb versenyekre is. Ilyenkor télen csak erőnléti edzéseink vannak. Bár Eszter két aranyéremmel, melyeket a víz nélküli evezés-ergométer szlovák bajnokságán nyert, az új szezont már megnyitotta.

Eszter: Nekem most, hogy még a Munka Utcai Alapiskolába járok, nem okoz gondot a suli és a versenysport egyeztetése. Ráadásul most már hetedik éve járok klasszikus gitár szakra a Komáromi Művészeti Alapiskolába is, és szeretném kijárni a második ciklust is. A gyakorlás viszont szinte teljesen elveszi a maradék szabadidőmet. De egyáltalán nem bánom, mert nekem a gitározás nem feladat, nem egy kötelező plusz, hanem pihenés, kikapcsolódás, hobbi. Attól azonban tartok, mi lesz, ha én is középiskolás leszek.  A Selye János Gimnáziumba készülök beadni majd a felvételi lapomat. Annak idején anyukánk is, aki röplabdázott, választás elé kényszerült. Ő az egyetemet, a jogi pályát választotta. Remélem, egyikünk sem kerül majd ilyen komoly választás elé.

Egy fantasztikus sikerekben gazdag idényt zárhattatok. Melyik eredményetekre vagytok a legbüszkébbek?

Dávid: Huh. Nehéz kérdés. Eddig több mint száz versenyen indultam különböző kategóriákban. Csak idén vagy negyvenszer álltam rajtvonalhoz, és szinte minden versenyen dobogós lettem. Talán a legjobban mégis annak örülök, hogy junior válogatottként immár másodszor sikerült kijutnom a Szegeden megrendezett Olimpiai Reménységek Versenyére. Három kontinens harmincegy országából voltak nevezők. Hihetetlenül erős volt a mezőny! Nem voltam benne biztos, hogy sikerül megvalósítani a célomat, és C1-1000 m-en javítanom a Lengyelországban kivívott második pozíciómon, de sikerült! Így egyéniben egy második helyet, párosban pedig Zilizi Ricsivel két ezüstöt és egy bronzérmet sikerült szereznünk. De Eszter a caldonazzoi  Olasz Ifjúsági Kajak-Kenu Bajnokságon K1 2000, K2 és K4-ben is aranyérmes lett!

Eszter: Dávid, de hiszen Te ugyanannyit nyertél! Nekem a 2016-os évben legtöbbet a Szlovák Bajnokságon K2 5000 m-en elért harmadik hely jelentette, mert akkor vesztett helyzetből sikerült felküzdenünk magunkat a harmadik helyre. Véletlenül kihagytunk egy bóját, és vissza kellett fordulnunk. Ezzel sok időt veszítettünk, és lecsúsztunk az ötödik-hatodik helyre. Nem hittük, hogy még éremesélyes pozícióba kerülhetünk, de azért igyekeztünk behozni a lemaradásunkat. Egy versenyt nem szabad feladni. Soha. Összességében azonban három ezüst, és három bronzéremmel érkeztem akkor haza.

Koczkás Dávid, Eszter, Olivér az apa és edző egyben, Richard Zilizi

Ahhoz, hogy egy sportoló ilyen eredményeket tudjon felmutatni, szerintem nem elég a fizikai felkészülés, a versenyeken megszerzett rutin, de lelkileg, pszichikailag is rá kell tudni hangolódni a megmérettetésre. Nehéz kizárni a külvilágot?

Dávid: Minden vízre szállás előtt az egyik cipőm talpát belemártom a vízbe. Nem hiszem, hogy szerencsét hoz, de már megszoktam, kellenek az apró kis szokások, megnyugtatják az embert verseny előtt. Ebben a sportban nagyon sok minden fejben dől el. Egy idő után azonban az ember megtanulja irányítani a gondolatait, és a start pillanatától kezdve már csak a saját teljesítményére, hajójára koncentrál. Az ellenfeleket sem szabad figyelni, mert attól is kizökkenünk a saját ritmusunkból.

Eszter: Nekem ez még nem mindig megy tökéletesen. Mindig megpróbálok ott lenni maximálisan a pillanatban és nem törődni semmi mással, de néha bárhogy is igyekszem, be-betolakodik egy-egy „Jövő héten felmérőt írunk matekból“ vagy „Hétfőre még a verset is meg kell tanulnom“ jellegű gondolat.

Alaposan benne jártok a kamaszkorban, aminek az egyik természetes velejárója a „lázadás”. Csakhogy édesapátok Koczkás Olivér az edzőtök is. Nem megy ez időnként a családi harmónia rovására? Az edzéseken el tudtok vonatkoztatni attól, hogy ő az édesapátok?

Eszter: Attól kezdve, hogy lemegyünk a vízre, ő ugyanúgy az edzőnk, mint Tóth Árpád, akinek szintén rengeteget köszönhetünk. Ugyanolyan szigorú velünk, vagy talán egy kicsit még szigorúbb is, mint másokkal. Sokszor mondta már, hogy ha megpróbáljuk ellazsálni az edzést, vagy fintorogni fogunk, akkor hazaküld minket. Otthon is csak akkor hozza elő a kajak-kenu témát, ha nem volt velünk teljesen megelégedve az edzésen. De ilyenkor anyu, aki úgy gondolja, hogy otthon már nem ennek kellene a fő témának lennie, mindig megpróbálja elterelni a figyelmét.

Dávid: Általában azért jogosan zsörtölődik. Ismer minket. Pontosan tudja mik a határaink, mire vagyunk képesek, így az edzéseken azonnal észreveszi, ha nem vagyunk kellőképpen motiváltak. Egyszer úgy négy éve megesett, hogy nem tetszett az edzés egyik része, és elkezdtem találgatni: rossz az idő, rossz a csónak, rossz minden… mire apu, aki mellettünk ült motorcsónakban, leküldött a vízről. Erre én beraktam a hajómat a csónakházba, ő meg higgadtan kijelentette, hogy mostantól kezdve nem kell többé kenuznom. Ennyi volt.  Otthon aztán töredelmesen bevallottam mindent anyunak, aki segített elsimítani a konfliktust.

Edzések, versenyek, iskola. Mivel töltitek a szabadidőtöket?

Dávid: A szórakozás nem igen fér bele az életünkbe. De nekem nem is igen hiányzik. Eszti sem panaszkodik emiatt soha. Bennem akkor van hiányérzet, ha valami miatt kényszerpihenő van, nincsenek edzések, nincsenek megmérettetések és nincs utazás. A versenyeknek köszönhetően már rengeteg helyre, Olaszország, Bulgária, Lengyelország, Magyarország eljutottunk. Apu felszereli a hajókat, – melyeket a Strabag, illetve a Reaktortest támogatásának köszönhetünk – a kocsira vagy az utánfutóra és indulunk.

Eszter: Azt azért hozzátenném, hogy Komáromban nincs is igen kivel eltölteni a szabadidőnket. Kevés az olyan civil barátunk, akivel iskolán kívül is találkoznánk. A sportolók közt vannak inkább barátaink. Velük meg leginkább „neten”, a közösségi portálokon tartjuk a kapcsolatot. Szerencsére mi Dáviddal nem csak testvérek, szövetségesek, de barátok is vagyunk. Mindent meg tudunk egymással beszélni, és ha valamit szeretnénk, mint múltkor moziba menni, akkor közös erővel mindig meg tudjuk győzni a szüleinket is. Nem mintha túlságosan szigorúak lennének, egyszerűen csak határokat húznak. Tudják, hogy fáradtan, kialvatlanul nem lehet sem az iskolában, sem az edzésen, sem pedig a vízen jól teljesíteni.

Egy fantasztikusan jól sikerült rajt van mögöttetek. De hol van a cél?

Az olimpián! – vágják rá egyszerre.

(komaromonline.sk, az interjút készítette Janković Nóra)

Fotók a Koczkás testvérek albumjaiból:

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here