San Francisco szomszédságában fekszik Fairfax, a város, amelyben kaliforniai látogatásom alatt tartózkodtam. Elnevezésének eredete után kutatva megtudtam, hogy az alapító család nevét viseli, ám azt, hogy honnan jöttek és hová lettek az alapítók, nem sikerült kiderítenem. Talán még az aranyláz idején költöztek ide, hogy később odébbálljanak. A mai Fairfaxra jellemzők a nagy, színes, kissé naiv festészetre utaló falfestmények. A világ minden tájáról származó emberek a kezükben tartott táblákon híresztelik: Békét akarunk! Békét a világnak! Szeretet, egészséges környezetet követelnek, továbbá a génmódosított növények ellen tiltakoznak. Hosszú lenne felsorolni a képen ábrázolt szövegeket, követeléseket. Ahogy megtudtam, az 1960-as években Kaliforniában kialakuló, majd az egész világra kiterjedt, főleg a vietnami háború ellen irányuló hippimozgalom egyik utolsó bástyájában voltam. A várost és vidékét ma már kiöregedett valamikori hippik lakják, akiket ide szorítottak ki a nagyvárosokból. A mai napig jellemző rájuk a hosszú haj, a világ megmentését célzó illúziók, a természet szeretete és védelme, a virágok iránti ragaszkodás, ez a mai napig megmaradt bennük, csak a kommunabeli élet szűnt meg. Találkoztam, beszélgettem egyesekkel, nagyon kedves, szeretetet sugárzó és érdemlő emberek. A városban az óriási falfestményeken kívül több, hippimozgalomra utaló jel található a mai napig is. Voltam kínai és japán éteremben, megkóstoltam csodálatos dél-amerikai ételeket, s végre eljutottam egy amerikai retroétkezdébe. Aki szeretne megismerkedni az igazi amerikai hangulattal, okvetlenül látogasson meg egy útmenti FREMONT DINER restit, ahol úgy éreztem magam, mintha egy régi amerikai 
filmbe csöppentem volna. Már az épület előtt egy a negyvenes évekből származó veterán járgány fogadott, az épület homlokzatán pedig hatalmas betűk hirdették az étteremhálózat nevét. Az óriási betűk arra szolgálnak, nehogy valamelyik erre haladó gépjárművezető figyelmét elkerüljék. Hangulatos amerikai zene köszöntött és egy mosolygó hölgy illedelmesen megkérdezte az óhajunkat. Amint körülnéztem, a kopott, talán koptatott vitrinekben régi kacatokat vettem észre, majd rendeltünk, mindenki mást. Valami olyasmit akartam fogyasztani, amit otthon nem ehetek, de ismét nem volt szerencsém, mert míg a társaságunknak nagy tálakon hozták az ebédet, nekem egy bögrében valami babfélét rákocskákkal és kukoricakenyérrel, de sebaj… Az italokat pedig félliteres befőttesüvegben szolgálták föl, ez mostanában a márkás étkezdékben is divattá vált. Csak annyiban különböznek a nálunk használtaktól, hogy a cég neve fel van rajtuk tüntetve. Annak ellenére, hogy az utakon nagy a forgalom, s a drága autók mellett még drágább veterán autók is tolakszanak, láttam küllős kerekű autót is büszkén robogni. Még tippelni sem tudnám, melyik évből származhatott. Egyszer beszélgetés közben tréfásan megjegyeztem, hogy nem mehetek pizsamában utcára, mire ottani ismerősöm azt válaszolta, Kaliforniában igen. És igaza volt, mert láttam ilyet is az utcán, szakállas férfit rózsaszínű pizsamában! San Alselmo város közepén megürült egy térség, amelyen George Lucas, a Csillagok háborúja és az Indiana Jones című film szerző-producere a saját költségére egy bronzszobrokkal ékesített parkot létesített. A szobrokat csodálva arra lettem figyelmes, hogy egy személy mesterkedik az autónk körül, krétával valamilyen jeleket rajzolt. Megtudtam, hogy itt a parkolójegyet úgy ellenőrzik, hogy időnként más-más jelet rajzol kerékre a parkolóőr.
DUNATÁJ HETILAP
