Kezdőlap DUNATÁJ Egy méltatlanul elfeledett komáromi

Egy méltatlanul elfeledett komáromi

70
MEGOSZTÁS

aqaqaqaA szerénytelenség nélkül gazdagnak és tartalmasnak minősíthető helytörténeti könyv- és dokumentumgyűjteményem egyik meglehetősen ritka és értékes kötete dr. Kiss Gyula „Komáromi Almanach” című, a huszadik század elején megjelent munkája. Borítójának viseltes állapota arról árulkodik, hogy a leköszönt században előző tulajdonosai nem vágták sutba, hanem gyakran olvasgatták. S erről jut eszembe: néhai Szénássy Zoltán tanár úr a Jókai Egyesület egyik emlékülésén felvetette, ha rajta múlna, Komárom mindenkori képviselőit és hivatalnokait – polgármestertől lefelé – legalább középfokú várostörténeti vizsgára kötelezné. Természetesen nem rajta múlt, hogy nem így lett… Pedig – tisztelet ne essék – hányan törnék értetlenül a kobakjukat, ha halkan megkérdeznék tőlük, akiknek az ismerete nem terjed túl Jókain, Klapkán és Leháron, tessék mondani, ki is volt például dr. Kiss Gyula? S mivel a Tanár Úr is mosolyog ott fenn, az égi katedrán, hát innen, a hátsó padból megpróbálok súgni. Íme:

Sok jó magyar embert, nagy hazafit és sokoldalúan pallérozott elmét szült Komáromban is a tizenkilencedik század. Sokuk neve és emléke azóta méltatlanul kikopott a köztudatból, pedig ugyancsak sokat köszönhetünk nekik mi, huszonegyedik századbeli eltunyult örököseik. Magyarságára és komáromi mivoltára holtáig büszke ember volt dr. Kiss Gyula, komáromi ügyvéd és jó tollú újságíró és lapszerkesztő, akit a komáromi Parnasszus olyan kiválóságai vallottak nemcsak atyai jó barátjuknak, hanem mesterüknek is, mint dr. Alapy Gyula, dr. Baranyay József és dr. Fülöp Zsigmond. Kiss Gyula százötven évvel ezelőtt, 1864. április 28-án született Komáromban, régi nemesi család sarjaként. Apja, Kiss Zsigmond a városnál viselt hivatalt, s mint Komárom köztiszteletbenálló polgára az alkapitányi tisztet töltötte be. Kiss Zsiga „hetedhét országra” szóló lakodalmát igen érzékletesen leírta egyik naplójában barátja, idősebb Szinnyei József. A neje, született Bihary Ágnes négy gyermekkel, három fiúval és egy lánnyal ajándékozta meg férjét. Közülük Gyula volt a legfiatalabb. Ernő bátyja városi aljegyző lett, és meglehetősen fiatalon elhúnyt, míg másik bátyja, Zsigmond, szintén a városnál töltött be hivatalt. Kiss Gyula szülővárosában cseperedett, itt koptatta előbb a nagy hírű kollégium, majd négy esztendőn át a Szent András-templommal szembeni kisgimnázium padjait. Közben gondos és szerető nővérének, Idványi Gábornénak köszönhette, hogy megtanulta a szép szeretetét. Magasabb iskola itt nem lévén, Pápán folytatta tanulmányait, ahol hatodikos korában már olyan kiválóan verselt, hogy több költeménye bekerült az iskola önképzőkörének abba az érdemkönyvébe, amely Petőfi és Jókai írásait is őrzi. Tanulmányai ezzel még korántsem értek véget, mert Budapestre ment jogot tanulni. Diplomájának kézhezvétele után katonaidejét több komáromi kenyerespajtásával a 24. vadászzászlóaljnál töltötte, majd ügyvédbojtár lett Tatán és Komáromban. Közben továbbra is szorgalmasan verselgetett, s a nyolcvanas években több költeménye jelent meg Kárpáthy Zoltán álnévvel a Komáromi Lapok hasábjain. Bohém, jó kedélyű ember lévén már akkor is baráti társaságának a középpontjába került. Közben megnősült, feleségével, Spitzer Paulával meghitt családi életet élt. Élete párját 1911-ben veszítette el. Első verseskötetével „Költemények” címmel 1890-ben jelentkezett. A bevezetőben is említett „Komáromi Almanach” című remek kötete 1919-ben látott napvilágot. Jogot tanult emberként Kiss Gyula is ügyvédi pályára léphetett volna, és minden bizonnyal tetemes vagyonra tett volna szert, őt azonban az írás és a lapszerkesztés vonzotta. Közel négy évtizeden át volt a Komáromi Lapok és a Komáromi Újság munkatársa, s ebből kis híján negyedszázadon át az előbbi szerkesztője. 1897-ben vette át a Komáromi Lapok szerkesztését, s ha átlapozzuk a lapnak az azt követő huszonkét évfolyamát, megállapíthatjuk, hogy kiváló stílusa, mesélőkedve sohasem hagyta el, s még a legnagyobb politikai hullámverésben is megőrizte legendássá vált higgadtságát és emberségét – jegyezte fel róla dr. Alapy Gyula. Írásait gondolatainak és érvelésének a tisztasága, a mindenkori javító szándék és a szelíd, finom humor jellemezték. Mindemellett a jogi pályának sem mondott véglegesen búcsút, hiszen az Alsócsallóközi Ármentesítő Társulat ügyészeként és titkáraként is szerény tisztviselői tiszteletdíjat kapott. Tevékeny szerepet vállalt a város közéletében is, két éven át tagja volt a városi törvényhatóságnak, 1917-ben pedig a Jókai Egyesület irodalmi osztályának az elnökévé választották. 1919-ben megbetegedett tífuszban, amelyből kigyógyult ugyan, de amúgy is gyenge szervezetét annyira megviselte, hogy tüdőbaj támadta meg. Azzal küszködött sokáig, mígnem elhatározta, hogy a Tátrába megy gyógyulást keresni. Ám a sors közbeszólt, mert 1920. január 14-én hirtelen elhalálozott. 1920. január 19-én temették a református temetőben. Ravatala felett Vargha Sándor lelkész mondott búcsúbeszédet, majd a város színe-java kísérte utolsó útjára. A Komáromi Lapok január 24-i számában dr. Alapy Gyula fekete keretes búcsúztatójában többek között a következőket írta: „Lehullott a mi fejünk koronája – sóhajtunk fel a zsoltárossal, akik vele együtt jóban és rosszban egybeforrva gyakoroltuk az írás mesterségét e lapok szerkesztőségében és a tűnő évek örömeit megosztva, bánatai felett együtt keseregve, vezetése alatt szolgáltuk az olvasó közönséget és ezt a nagy folyó átszelte szép rónaság nagy hagyományoktól megszentelt, magyar rögét.”

Németh István, DUNATÁJ HETILAP

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here