Kezdőlap DUNATÁJ Amikor még gázláng pislákolt a komáromi utcákon

Amikor még gázláng pislákolt a komáromi utcákon

92
MEGOSZTÁS
A fény vonásában
A fény vonásában

Korunk egyik nagy „vívmánya”, hogy éjszakánként is szinte nappali fényárban úsznak nemcsak a világvárosok, hanem még a kisebb települések is, s ezzel egy új jelenség született, történetesen a fényszennyezés, hiszen a városok és környékük felett az égbolt annyira világos, hogy sok helyen még a csillagokat sem lehet látni. Amint azt a műholdfelvételek is bizonyítják – hála a közvilágításnak –, Földünk éjszakába burkolódzó fele úgy ragyog, akár egy karácsonyfagömb.

Jómagam még azon leköszönő nemzedékhez tartozom, amelyik megélte a közvilágítás rohamos fejlődését az utcai gázlámpáktól a ma divatos és energiatakarékos LED-lámpatestekig. Tősgyökeres komáromiként még nagyon jól emlékszem arra, hogy a háborút követő évtizedben is gázlámpák világítottak a Klapka téren és a belváros utcáin, s így tiszta égbolt esetén mindenkor jól látható volt akár a Tejút is, vagy – ahogyan nagyszüleinktől hallottuk – a Hadak útja, Csaba királyfi vitézei lópatkóinak a szikrái. Amennyiben a kedves olvasó számára nem túlságosan unalmas, vagy
fárasztó ez a téma, úgy a következőkben tartson velem, s tegyünk együtt egy rövid képzeletbeli utazást a komáromi közvilágítás alig több, mint egy évszázados történetében, különös tekintettel a ma már romantikus kezdetekre, amikor még a gázláng sárga fénye világolt éjszakánként az utcai kandeláberekben. Bár szépapáink – ahogy akkoriban
mondták – a tyúkokkal feküdtek és kakasszóra keltek, azért az otthonokban világítani kellett, még akkor is, amikor az utcák és terek éjszakánként koromsötétségbe burkolóztak, s így ugyancsak nagy becsben állt mindenki ingyenlámpása, a telihold. Hajdanában a szerényebb otthonokban éjszakára megtette a mécses, amelybe csak némi növényi eredetű olaj és kanóc kellett, míg a jobb módúak otthonát a sokkal drágább gyertyák fénye „ragyogta” be, s a gyertyaöntő mindenkor köztiszteletben álló mesterember volt. Többek között ezzel foglalkozott Komáromban Lehár obrazok2Ferenc apósa is. Az utcákon csend és sötétség honolt, amelyet ritkán tört meg kutyaugatás, vagy a bakterok elnyújtott kiáltása: „Hallja minden háznak ura, éjfélt ütött már az óra, tűzre, vízre vigyázzatok, le ne égjen a házatok!” A polgárok vagyonbiztonsága felett őrködő éjjeliőrök egyik kezükben dárdaszerű botot, a másikban pedig afféle viharlámpát tartva, ködmönükbe burkolózva szentjánosbogárként bóklásztak a sötét utcákon. S ha valakinek éjnek idején halaszthatatlan dolga akadt, maga is kénytelen volt lámpást venni a kezébe, míg a jobb módú polgár előtt szolgája világította be az utat. Az utcai közvilágítás egyidejű a tizenkilencedik századdal, Londonban például már 1806-ben megjelentek az első utcai gázlámpák, amelyek az 1815-ben odalátogató Széchenyire nagy benyomást tettek. Pest-Budán egy évvel később, 1816-ban gyulladt meg az első utcai gázlámpa fénye. Komáromban majdnem egy évszázadra volt szükség ahhoz, hogy bevezessék az utcai gázvilágítást. Mivel ehhez világítógáz kellett, erre csak 1901-től nyílt lehetőség, amikor a város akkori külterületén, a Tehénállás téren felépült a gázgyár. Ám amíg az elhatározást tettek követték, a beruházás gazdaságos voltának is utána kellett számolni, miszerint a világítógáz obrazok3előállítása csak akkor volt kifizetődő, amennyiben legalább háromszáz fogyasztó napi átlagban 6-10 ezer köbméter gázt igényelt. Nos, amint azt a példa is bizonyítja, Komáromban ez a fogyasztási igény megvolt, s így felépült a város egyik büszkesége, a gázgyár. A későbbiekben a gázvezetékhálózat is egyre bővült, a jobb háztartásokban már megjelentek az első gáztűzhelyek, az utcákon pedig a díszes öntöttvas kandeláberek. A világítógázt kőszén izzítása révén állították elő, amiből a gázon kívül nagy fűtőértékű kokszot is nyertek. A kitermelt világítógázt hatalmas hengerekben tárolták, s azokból áramlott fokozatosan a vezetékekbe. Az utcai gázvilágítással egy új foglalkozás is „keletkezett”, mégpedig a lámpagyújtóé. Gyermekkoromban esténként gyakran irigykedve figyeltük a „lámpás embert”, amint komótosan végigballag a belvárosi utcákon, s miközben meg-megáll a kandelábereknél, hosszú póznájának a végével megnyitotta a gázvezeték kallantyúját, és ugyancsak a póznája végén lévő égő kanócával lángra lobbantotta a kiáramló gázt. … És lőn világosság! Pirkadatkor ismét végig kellett járnia útvonalát, hogy elzárja a kis gázcsapot. S hogy ki volt ez az ember, aki hivatásánál fogva esténként némi világosságot teremtett a komáromi utcákon? Bilkó János még 1920-ban állt munkába a gázgyárban, s akkor még bizonyára nem sejtette, hogy annak dolgozójaként éli le életét. Attól kezdve ugyanis egészen 1956 őszéig ő kezelte az utcai közvilágítás gázlámpáit. Abban az évben, amikor munkába állt, még 380 gázlámpa világított Komáromban, ám 1929-től, amikor megjelentek az utcákon a kényelmesebb, olcsóbb és nagyobb fényteljesítményt adó villanyra működő lámpatestek, a gázlámpák száma már jelentősen csökkent, s így 1937-ben munkatársával, Prasek Lajossal együtt már mindössze 130 gázlámpára felügyeltek. Bár a lámpagyújtogató munkaköre első hallásra könnyűnek és mai szemmel romantikusnak tűnik, nem volt könnyű feladat. Elsősorban hajnalok hajnalán kellett felkelnie, hiszen nyáron már fél kettőkor ébresztő volt, hogy időben elzárja a gondjaira bízott gázlámpákat. Igaz, ha ezzel a feladatával végzett, otthon még pihenhetett is egy kicsit, míg munkába nem kellett mennie, mert feladatköre nem mentesítette az alól, hogy napi öt órát a gázgyárban kellett dolgoznia. Telente már fél négy óra tájban, nyaranta viszont fél kilenckor ismét útra kelt otthonából, hogy bejárja az útvonalát, s ez alkalommal meggyújtsa a lámpákat. Míg a hajnali körútját olykor fél óra alatt is bejárta, az esti foglalatossága – minden rutinja ellenére – háromszor annyi időt vett igénybe. A lámpaoltogatás terén már olyan nagy gyakorlatra tett szert, hogy kampós botjával akár a bicikliről is képes volt elzárni a gázcsap rézből készült fülét. Este aztán a bicikli otthon maradt, gyalogszerrel indult körútjára kétméteres botjával, ennek a végén egy kétdecis doboz volt elhelyezve, amelyben spiritusszal kevert petróleum volt. Ezt az égő keveréket a leggonoszabb szándékú szél sem volt képes eloltani. A feladat és a napi kétszeri nyolckilométeres út megtétele nem volt könnyű feladat, arról már nem is szólva, hogy ha a munkatársa megbetegedett, az ő városrészén is neki kellett helytállnia. Ha ma egy elektromos utcai lámpatest hosszabb ideig nem világít, keveseknek okoz fejfájást, ám amennyiben évtizedekkel ezelőtt valamelyik gázkandeláber nem világított, másnap már sok volt a kritikus hang. Hatvan évvel ezelőtt, 1956 októberében, a magyar forradalom és szabadságharc idején a komáromi nyilvánosság tartós figyelme is a magyarországi történésekre irányult, s így kevesen vették észre, hogy a belvárosi utcák utolsó gázlámpái is véglegesen kialudtak. Azóta napjainkig az izzók és a sárga fényű nátriumlámpák uralták a komáromi közvilágítást, ám – ha minden igaz – azok is hamarosan átadják helyüket a takarékos LED-égőknek. Az örökös változás a világ rendje….

NÉMETH ISTVÁN

DUNATÁJ HETILAP 51-52/2016

Bilkó János, az utolsó komáromi lámpagyújtogató
Bilkó János, az utolsó komáromi
lámpagyújtogató

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here