Kezdőlap HÍR-MIX Akikért nem szól a harang, avagy emlékezem, hogy emlékezhessek

Akikért nem szól a harang, avagy emlékezem, hogy emlékezhessek

105
MEGOSZTÁS

„Tintaceruzával írott tábori levél,
Szívem asszonyának onnan írom én,
Hol a szívek lángját bomba oltja el,
És a néma szívre hull a hópehely, fehér gyászlepel”

(Dalszöveg)

Honvédnaptár1

Arra, hogy e témában tollat fogjak, már régóta egyre erősebb késztetést éreztem. Késztetést arra, hogy Apám emléke előtt fejet hajtva, az ő sorsa kapcsán emlékeztessek a II. világháború több százezer magyar áldozatára. Emlékeztessek azokra a hősökre, akik a fronton estek el, vagy az orosz gulágokban, és – mint apám is – fogságban haltak meg. Akiket szeretteik – szülőként, testvérként, feleségként, gyermekükként – reménykedve hazavártak, de az őket hazaváróknak az sem adatott meg, hogy drága halottjuk sírjára virágot vihessenek, azon gyertyát-mécsest gyújthassanak, hogy ekképpen méltóképp emlékezhessenek.

Gyermekkoromban, amikor sokaktól és gyakran hallottam: „Édesapád szépen tudott ám hegedülni”! S az általa készített – és ma is féltveHonvédnaptár3 őrzött – néhány olajfestményt és a vízfestékkel festett képeket tartalmazó „emlékkönyvét” mutogatva pajtásaimnak, azok tetszésnyilvánítása mindig nagy büszkeséggel töltött el; némileg enyhítve apám elvesztése feletti mélységes fájdalmamat. Apám, az autodidaktaként szépen hegedülő, és festegető egyszerű szobafestősegéd ezek által került egyre közelebb hozzám, vált példaképemmé. Amikor „rossz fát tettem a tűzre”, számomra annál nagyobb büntetés nem volt, mint amikor drága jó nagyanyám, felnevelőim egyike ezt mondta: „Édesapád ezt onnan fentről látja”.

De nekem nemcsak az „emlékkönyvben” levő festmények mesélnek Apámról, hanem az általa írott és Édesanyám által gondosan elrakott őszinte tábori lapok és levelek, a – SEREGEK URA, Katolikus Honvédek Ima- Énekes- és Oktatókönyve (szerkesztette: Dr. Mészáros János Főlelkész; Budapest, 1942, Római Kat. Tábori Püspökség Kiadása); továbbá az „1943 Honvéd zsebnaptár (Kép 1., Kép 2.) (Szerkesztette és kiadja a Magyar Királyi Honvéd Haditudósító Osztály Parancsnoksága) is. De Apám – a katonai ismeretket, tudnivalókat tartalmazó – ún. iskolai füzeteiben található naplószerű feljegyzései is arra késztetnek, hogy emlékezzek! A már előbb említett kis imakönyv utolsó lapján többek között így írt: „Feleségemnek!!! Oroszföld, 1942. VII. 20. Igaz szívből írom e pár sort feleségemnek és drága pici fiamnak. Adják át ezt a kedves és szép könyvet nekik és őrizzék meg örökké. Szeretem családomat és mindig szeretni fogom. Talán a mostoha sors még egyszer haza segít ebből a pokolból. Drága Bözsikém, tudd meg, hogy nagyon szeretlek és őszinte szívből, igazán. A kis Lajcsié ez a könyv, az édes fiamé. Ha esetleg többé nem kerülnék haza, sokszor csókol szerető férjed, Lajos.” Mint a legtöbb írása, az idézett sorok is könnyek között íródtak, amiről a több helyen is elmosódó betűk tanúskodnak. (Kép 3.) Drága Szüleim mindketten 1915-ben születtek. 1941-ben házasodtak össze. Hogy mennyi jutott nekik a boldogságból? Azt mi sem láttatja jobban, mint Apám bejegyzése az 1943-as Honvéd zsebnaptárban; idézem:

„Össz. katonai szolgálatom.
Csehekhez bevonultam 1937. okt. 1-én
Leszereltem: 1938. nov. 21-én
Átképzések: 1939. február 2-án
Leszereltem: 1939. szept. 21-én
Lengyelország: 1940. jan. 2-án
Leszereltem: 1940. febr. 10-én
Erdélyben: 1940. nov. 10-én
Leszereltem: 1940. dec. 10-én
Oroszföldre: 1942. febr. 21-én
Frontra indulás ápr. 22-én

Honvédnaptár2A Dontól – az „orosz pokolból” még sikerült megmenekülnie, habár nagyon betegen, de onnan még hazakerült. Az „emlékkönyvben” levő utolsó bejegyzése: „Hazajövet. 1943. febr. 8”. Mint köztudott, 1944-ben újra bevetik a magyar hadsereget, Apám akkor esett fogságba, ahonnan, sajnos, többé már nem jött vissza. Szerencsésebb bajtársai, akiknek sikerült hazakerülni, a nála levő személyes dolgait hazahozták (Apám halálát bizonyítandó), azokat Édesanyámnak átadták; mindössze annyit tudtak: A fogolytábor, ahol Apám meghalt, valahol az Urálban volt. Hogy a „mese” valóban így ért véget, a világhálón megtalálható a bizonyíték. (Kép 5.)

Ahhoz, hogy emlékezzem és emlékeztessek, az előbb írottak mellett az is hozzájárult, hogy míg – a különféle évfordulók kapcsán – a 20. század különböző diktatúrái és diktátorai kegyetlenkedéseinek sok-sok emberáldozatáról egyre gyakrabban megemlékeznek, addig a II. világháború magyar áldozatairól szinte alig esik szó, róluk mintha teljesen megfeledkez(tünk)tek Honvédnaptár4volna. Őértük nem szól a harangszó! „Az ünnepek és emléknapok listája” – (a Wikipédiából, szabad enciklopédiából)” Nemzetközi ünnepek, emléknapok” címmel a naptári évben 30 napot nyilvánít ünnep-, illetve emléknappá, a magyarországi ünnepek és emléknapok listája pedig 14 napot. Sajnos, a listákon felsorakoztatott emléknapok – melyeknek jogossága nem vitatható – között azonban hiába keresem „az apámról való megemlékezést” – a II. világháború magyar áldozatainak emléknapját, azt bizony sehol sem találom. Nem megemlékezni az éhségtől, a hidegtől, a velük való embertelen bánásmódtól meggyötört, megalázott több 100 ezer emberről, akiket még az előzőeknél is jobban gyötört a családjuk féltése s a lelküket marcangoló honvágy – azokról, akik tábori lapjainak, leveleinek tartalmát a legkifejezőbben a korabeli Karády-dalok zengték:

„Arra gondolok, mikor a csillag rám ragyog,

Azt a csillagot, te otthon épp így láthatod.

Mindig a te leveled várom, s csak terólad álmodom az álmom,

Valahol Oroszországban, valahol Oroszországban.” (Kép 4.) – őróluk, sorsukról MEMENTÓKÉNT az új nemzedékeknek nem beszélni, róluk nem megemlékezni, felelőtlen mulasztás – BŰN!

Hadd idézek Für Lajos: Magyarország embervesztesége c. dolgozatából: „A hiányok, mulasztások számbavételét e helyen mellőzve, előadásunkban az emberveszteség fölbecsülésére teszünk kísérletet. (…) Mennyi hát a sok sírhalom? A különböző számítások nagyon is egybehangzó eredménye szerint a trianoni Magyarország jeltelen tömegsírjaiban mintegy 900.000–1.000.000 lehet a háborúhoz kapcsolható halottak elesettek száma.”

Úgy érzem, a legkegyetlenebb napok egyikén, a Doni áttörés napján kellene „meghúzni a magyar harangokat”, január 12. lehetne: „A II. világháború magyar áldozatainak az emléknapja”!

Stirber Lajos
nyug. pedagógus

dunatajonline/dunataj.sk

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here